tempty's blog

Tanulsz, írsz, vársz – ez az élet rendje. No, ha azé nem is, a vizsgáztatásé biztosan. És ennek a legkevésbé sem örülök. Azon kevesek közé tartozom ugyanis, akik az egész vizsgázósdinak nem azt a részét utálják, amikor tanulni kell. Sőt, azzal sincs bajom, hogy néhány perc alatt számot kell adnom a tudásomról – már ha éppen büszkélkedhetem olyannal. Eredményre várni viszont maga a pokol.

A tanár mindig ígér valamit. Hogy holnap, holnapután, két hét múlva, vagy még az idén megtudhatjuk a jegyet. Ha nem mond semmit, az is ígéret – arra, hogy az utolsó utáni dolga lesz átnézni a dolgozatokat. Bezzeg az általános iskola első éveiben szentül hittem: a tanár néninek nincs más dolga, mint kijavítani a kis irományainkat. Hazamegy, takarít, főz, pihen. Egy kicsit anya, aztán egy kicsit feleség, de úgy este nyolc körül már nem bírja tovább, és pedagógussá válik ismét, mert hajtja a kíváncsiság, hogy vajon mit produkáltak a tanítványai. Tehát minden számonkérés másnapján kíváncsian ültem a padba.

Legalább toalettpapírra nem kell költenem...

Persze mint minden kezdeti lelkesedés, ez is alábbhagyott, és világossá vált számomra, hogy a dolgozatjavítás az oktatói munka talán legunalmasabbik mozzanata. Már szemem sem rebbent, amikor a középiskolában másfél hónapja írt röpdolgozatok eredményei kerültek napvilágra. A tanárok közül volt, aki mentegetőzött, családi gondokról mesélt, és volt, aki úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a hosszúra nyúlt várakozási idő. A közoktatásban eltöltött tizenkét esztendő végére maradék naivitásomat is kinőttem, ennek ellenére az írásbeli érettségi pontszámait legalább kétnaponta megpróbáltam kideríteni. Hiszen fontos volt: rajta állt vagy bukott a továbbtanulás, sőt úgy rémlett, hogy az egész jövő.

A felsőoktatásban minden vizsga ilyen. Múlik rajta egy kis dicsőség, egy kis pénz, meg egy-két év. Mert kell az érzés, hogy képes voltam megcsinálni, kell a jó átlag az ösztöndíjhoz, mint ahogy az sem árt, ha sikerül három év alatt megszerezni az alapoklevelet. Most tehát itt ülök a számítógép előtt, és az internetes tanulmányi rendszer menüpontjai között cikázva ellenőrzöm tízezredszer is, hogy a múlt hét elejére ígért vizsgaeredmény fönt van-e már. Nincs, hogy is lehetne? Még csak csütörtök van.

A tanár eközben valószínűleg több tantárgy sok száz zárthelyije és beadandója között ücsörögve szidja csöndesen a tömegképzést. Rég megbánta, hogy egyáltalán ígért valamit.

• Klubháló / Olvasólámpa 2009.06.06.