Polanskinak sem könnyű
október 4, 2009 at 1:04 am | In cikkek, komment(t)ár | Leave a CommentTags: szex, karrier, Klubháló, celeb, pénz, Roman Polanski
„Én bizony nem engedném szabadon az öreg és megtört Polanskit. Nem volt mindig öreg és megtört” – írta Képes Gabriella a Pályakezdők fórumán (Klubháló, 2009. október 3.) Nos, ha mindig nem is, de negyven éve már biztosan az, hiszen 1969-ben három zakkant hippi Charles Manson szektavezér utasítására tizenhat szúrással kivégezte a rendező várandós feleségét, Sharon Tate-et.
A gyermekbántalmazásra soha, semmilyen körülmények között nincs bocsánat, ebben egyetértek Gabriellával. Tagadhatatlan azonban, hogy ez az „aprócska” előzmény teljesen más megvilágításba helyezi az ügyet, mint ahogy az áldozat, Samantha Geimer részletes beszámolója és utólagos megbocsátása is. Persze, a pénznek bőven szerepe lehetett a dologban, ám nem szabad elfelejtenünk: a kislány a cselekmény idején tizenhárom éves volt, és saját bevallása szerint „szexuálisan fölvilágosult”. Bizony ma már mosolygunk ezen a kifejezésen, hiszen minden első elemista tudja, hogy a gyereket nem a gólya hozza, de a törvény szerint „erőszakos bűncselekmény” 1977-ben történt, amikor még valamennyire tabunak számított a testiség. A világ megváltozott, a jogszabályok viszont nem, így hát napjaink kiskamaszai kénytelenek idősebbnek hazudni magukat egy-egy légyott kedvéért.
Keveset tudunk, mégis ítélkezünk.
Nyilván nem gondolom, hogy a harminckét évvel ezelőtti eset a kislány örömére szolgált volna, mint ahogy azt sem, hogy az akkor már középkorú Roman Polanski őszinte szerelem okán kívánta meg a tinit. Ám két dologban biztos vagyok. Az egyik, hogy az akkor már világhírű filmrendező aligha heverhette ki a családja elvesztése miatti sokkot – ha ki fogja egyáltalán heverni valaha. A másik, hogy Samanthának sem könnyű, hiszen mégiscsak át kellett élnie, amint nemi aktust létesít vele saját édesapjának egyik jó barátja.
A Polanski svájci elfogásával kapcsolatos híreket tehát képtelen vagyok egyszerű celebsztoriként olvasni. Mert nemcsak egy hírességről szólnak, aki hibázott, hanem két ember tragédiájáról is.
- Klubháló / Pályakzedők fóruma 2009.10.04.
Gyereket csináljunk, vagy nyelvvizsgát?
január 22, 2009 at 12:39 pm | In cikkek, komment(t)ár | 1 CommentTags: diploma, egyetem, főiskola, Klubháló, oktatás, ponthatár
A hátrányos helyzetért járó felvételi pontokról osztom Katona Nikolett véleményét (Csillagászati többlet, Pályakezdők fóruma, január 21.), de az egyik megállapítása sajnos nem igaz: ez a probléma minket is érint. A mesterképzések esetében ugyanis a százpontos keret tíz-tizenöt percentjét is kitehetik az ominózus ajándékpontok.
Nem lenne könnyebb...?
Szó sincs róla, hogy sajnálnám ezt a „kis” előnyt a valóban sanyarú sorsú – például fogyatékkal élő – embertársaimtól. Ám legtöbbünk már az óvodában megtanulhatta, hogy a támogatás és a jó szándék nem föltétlenül ahhoz jut el, akinek a leginkább szüksége lenne rá. A napköziben sem a legsoványabb nebuló kapott két repetát, hanem a legrámenősebb.
Persze az ingyenes tankönyvcsomagot is előbb akasztották le a jómódú háromgyermekes családok, mint a szegényebb egykések. Mert „odafönt” valaki kijelentette, hogy akinek két testvére van, az mindenképpen segítségre szorul – még akkor is, ha odahaza az egy főre jutó havi jövedelem a százezer forintot nyaldossa.
Ezt minden bizonnyal a törvényhozók is észrevették, mert szűkíteni igyekeztek a hátrányos helyzetűek körét. Próbálták eldönteni, hogy mi is lehetne a támogatások jogalapja. Szinte magam előtt látom, ahogy egy oktatásügyi szakértő a homlokára csapott a minisztériumban: „Heuréka! Hát kapjon előnyt az, akinek alacsony iskolai végzettségűek a szülei!”
Sebaj, lenyeltem, hogy közvetlen felmenőim diplomái miatt hátrányba kerültem már a felsőoktatásba való jelentkezésnél is. Ilyen ez a szociálpolitika: kötelet dob a szakadék szélén kapaszkodónak, közben letaszít hat másik szerencsétlent, akik a mélység közelében sem voltak azelőtt.
Tanultam, nyelvvizsgáztam tehát sok ezer sorstársammal együtt. Féltettem a vágyott államilag támogatott helyet. Tudtam, hogy amíg én az angolkönyvemet szorongatom, más lánykák valami egészen mást szorongatnak – s lám, ők gyermekgondozásért közel annyi pluszpontot kaptak, mint én a bizonyítványaimért.
- Klubháló / Pályakezdők fóruma 2009.01.22.
Testneveletlen vagyok
december 23, 2008 at 11:00 am | In cikkek, komment(t)ár | Leave a CommentTags: diák, iskola, Klubháló, oktatás, tanár, testnevelés
Szanics Katalin azt írta le, hogy miként szerettették meg vele a testmozgást (Az én sztorim, Klubháló, december 22.), én azt írom le, hogy miként utáltatták meg. Mert ha azt mondják: „testnevelés”, én így reagálok: „fúj”. Elárasztják elmém a rossz emlékek. Főleg az úgynevezett „futóórák” hagytak bennem mély nyomot. Sőt, nemcsak bennem, hanem esetenként rajtam is.
A magyar tesióráktól senkinek sem nő bicepsze...
Hetente megtörtént ugyanis, hogy törékeny, hatéves testemmel az erdő fáinak kiálló gyökerei között kellett loholnom a kerékpárra pattant tanerő mellett. Súlyos betegségből lábadoztam akkoriban, így persze jóval a pedagógus mögött kullogtam. Ez még nem is lett volna tragédia, ám a sor végére rendszerint a legagresszívebb fiúk kerültek, akik bizony nem kímélték a lemaradókat. Sokszor tehát véres térdekkel és kék-zöld foltokkal gazdagodtam a hosszú, kínkeserves negyvenöt perc végére.
A teremben vagy az udvaron zajlott foglalkozásokon sem éreztem jól magam. Komolyabb alkalmakkor unalmas gyakorlatok végeláthatatlan sorát ismételgettük. Könnyedebb órákon pedig a tűzharc nevű játék közben megtudhattam, hogyan lehet halálos fegyvert faragni egy pöttyös labdából. Másodikban már különböző praktikákkal próbáltam elkerülni eme megpróbáltatásokat. Háromszor volt tesi hetente, legalább kétszer hazudtam a felszerelésem hiányát.
Ez hosszú távon eredménytelennek bizonyult, mert egy idő után „rendes” ruhában kellett felszántanom a tornaterem mocskát. Megtörtént, hogy anyukám kézírását utánozva cikornyás felmentést kanyarítottam magamnak egy fél füzetlapra. Nem volt élethű, elismerem. Mint ahogy azt is, hogy életem legálságosabb bocsánatkérését préselte ki belőlem akkor a tanár.
Felső tagozatban új pedagógus került hozzánk, aki hamar elfogadta passzív ellenállásomat, és szerencsére a stadiont részesítette előnyben az erdő helyett. Előbbiben ugyebár senkit sem zavart, ha lemaradtam egy körrel, utóbbiban már harminc méternyi különbség is feltűnő volt. Gyermekéveim higgadt távolságtartása azonban hangos lázadássá fajult a középiskola első osztályára. Miután néha tömeges ellenállást sikerült kiváltanom, majdnem megbuktam ebből az ominózus tantárgyból.
Sosem felejtem el, hogy az utolsó órán harminc felülést kellett csinálnom a kettesért. Maga a feladat nem okozott gondot, mert az intézmény falain kívül mindig is megoldottam a magam kis edzéseit, de a helyzetet megalázónak éreztem.
Azt hiszem, senkit nem lep meg, ha megsúgom: közoktatási pályafutásom utolsó három évét teljes testnevelés alóli felmentéssel tettem kellemesebbé.
- Klubháló / Pályakezdők fóruma 2008.12.23.
- Klubháló / Háttér 2008.12.31.
Mesterhármas?
november 7, 2008 at 12:00 am | In cikkek, komment(t)ár | Leave a CommentTags: állás, diploma, iskola, Klubháló, oktatás
Döbbenten olvastam Mészáros Tímea Tízévente számvetés című írását (Klubháló, Olvasólámpa, 2008. november 1.). A szerző még csak huszonnégy éves, de betűiből sugárzik a megkeseredettség, sorai közé pedig elfojtásra ítélt vágyak szorultak.
Randi Mórickával a munkaügyi központ előtt?
Akár csak Tímeának, nekem is voltak gyermekkori képzelgéseim. Ezzel nincs semmi baj, nem ezért ragadtam virtuális tollat. Hanem mert fölfedeztem egy undok sztereotípiát az álmok mélyén. Sokadjára találom szemben magam azzal a furcsa feltételezéssel, hogy aki a fővárosban tanul tovább, annak a munkaerőpiac kecses főhajtással nyújtja át a legjobban fizető állásokat. Ahogy azt Móricka elképzeli. Nem csoda, hogy a vidéki intézmények hallgatói közül jó néhányan kisebbrendűségi érzéssel küszködnek. „Móricka úgyis lepipál majd az első állásinterjún” – gondolják.
Nos, nem Móricka fogja lepipálni őket, hiába vették fel szegénykémet négyszázvalahány ponttal az egyetemek egyetemére. A háeres vezető ismerősének az akármit végzett akárkije viszont annál esélyesebb a százezreket ígérő munkára. Mórickából pedig alighanem ugyanolyan diplomás munkanélküli lesz, mint a reményvesztett sehonnai főiskolásokból. Döglött ambícióval még nehezebb érvényesülni – de az enyém még nem döglött meg, szerencsére.
Sosem tudtam úgy tekinteni a felsőoktatásra, mint célra. Nem képzeltem magam nagy múltú intézmények patinás-omladozó falai közé. Mert meggyőződésem, hogy a végzettség értékét nem az iskola határozza meg, hanem a bizonyítvány tulajdonosának személyisége, képességei, kapcsolatai, esetleg a mázlija. Sőt, némi törtetés is szükségeltetik, ha nem akarunk Móricka sorsára jutni. „Pénz, p…, protekció” – szól az eltorzított mondás. A diploma valamiért kimaradt a mesterhármasból.
- Klubháló / Pályakezdők fóruma 2008.11.07.
Nincs zombi minden sarokban
Szeptember 27, 2008 at 12:00 am | In cikkek, komment(t)ár | Leave a CommentTags: internet, Klubháló, oktatás, számítógép
Rákóczi Ferenccel a digitális szakadékról, a nemzedékek között tátongó számítástechnikai különbségről vitatkozunk. Legutóbbi cikkében (Miért fontos feltartóztatni a zombikat?, Pályakezdők fóruma, 2008. szeptember 26.) azt fejtegeti, hogy a kor, a végzettség és az anyagi helyzet meghatározzák a számítógéphez fűződő viszonyunkat, ami behatárolja a megszerezni kívánt ismereteket.
Osztom a véleményt, miszerint oktatási rendszerünk valóban botrányosnak mondható ebben a tekintetben. Szerencsére azonban vannak olyan intézmények is, amelyek kivételt képeznek. Ilyen például a nyíregyházi Széchenyi István Közgazdasági, Informatikai Szakközépiskola, ahol érettségiztem.
Lámák rémálma.
Ám meg kell jegyeznem, hogy a legtöbb húsz év alatti a számítógép előtt nőtt fel, ennek folytán felhasználói tudásuk tekintélyes hányadát autodidakta módon sajátították el. Meggyőződésem szerint ők bármelyik tanárnál alkalmasabbak a hétköznapi ismereteik átadására. Éppen ezért úgy vélem, hogy a nemzedékek közötti digitális szakadék fölött húzódó átjárót olyan közegben kell megépíteni, ahol fiatalok, középkorúak és idősek egyaránt vannak, lehetőleg bizalmas viszonyban, hogy ne legyen szégyen kérdezni. Így kerül előtérbe a család. Eleinte talán a szüleit, nagyszüleit tanító gyermek képe abszurdnak tűnik, de gondoljunk bele: ezáltal mindannyiuk személyisége fejlődik, új szerepet sajátítanak el, s kapcsolatuk magasabb szintre lép.
Az autóvezetéses példa szemléletes ugyan, de itt sajnos nincs létjogosultsága. Mert a számítógépnek és az internetnek nincs KRESZ-hez hasonlatos szabálykönyve. A neten mindenki maga dönti el, hogy milyen szolgáltatásokat szeretne használni, s egy naprakész vírusirtóval, illetve tűzfallal fölszerelkezve nyugodtan belevetheti magát az ismeretlenbe. Az úgynevezett zombi-hálózatok ellen pedig még a mezei operációs rendszerekbe integrált védelmi mechanizmus is biztos védelmet nyújt. Arról nem is beszélve, hogy egy kezdő ritkán kerül a világháló olyan szegletére, ahol gépe a hackerek játékszerévé válhat. Szerintem sokkal lényegesebb információ a zöldfülűek számára, ha megtanítjuk őket, hogy hol és milyen esetekben adhatják ki adataikat, a védelmi szoftverek riasztásaira miként kell reagálniuk, s melyik weboldalon érdemes böngészniük. Mindezek ismeretében garantált a zombi- és bosszúságmentes digitális lét.
- Klubháló / Pályakezdők fóruma 2008.09.27.
Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.
