Kinek mije van?

augusztus 19, 2009 at 2:14 pm | In CzeNaSav | 5 Comments
Tags: , , ,

Azt kérdezi tőlem Nagy Zsófi, hogy „mit keres olyan sok kontár, okostojás, nagymellényű, de tehetségtelen ember vezető beosztásban, mennyei fizetéssel szinte minden szakmában”. Szerintem a vezető nem dolgozik, hanem dolgoztat. Nem vitás, persze, a dolgoztatás művészete is elsajátítható úgy, hogy ezt a beosztottak ne érzékeljék direkt módon. Mert a jó vezetőnek tudnia kell, hogy Kiss Pista ebben tehetséges, Kovács Jolán meg abban, és úgy osztja ki a feladatokat, hogy minden munkaerő a legtesthezállóbbat kapja. Hiszen mindenkinek ez az érdeke.

A széket, az ostort meg a hámot megveheted a boltban. A hatalmat nem.

A széket, az ostort meg a hámot megveheted a boltban. A hatalmat nem.

Legalábbis kisgyermekként még így gondoltam. Nagy gyermekként azonban szembesülnöm kellett a multik sokkal árnyaltabb helyzetével. A dolgozók általában csak a középvezetővel érintkeznek naponta, aki bizony maga is mezei beosztott. Fizetését tekintve nyilván több annál, ám ne felejtsük el, hogy felsőbb utasításokat követ, tehát az egyéni mozgástere korlátozott. Szóval, ha a nagykutya a titkárnőjén keresztül megüzeni a szerencsétlen középvezetőnek, hogy hé te, rúgd már ki iksz ipszilont, mert nincs rá szüksége a cégnek, akkor a kisfőnöknek oda kell állnia a fölöslegessé vált munkatárs elé, és fölvázolni a szitut. De nem ám úgy, hogy „Jaj nagyon sajnálom Jolika, nem én tehetek róla, a főmufti találta ki, nekem magácska nagyon fog hiányozni…”, hanem tökösen, egyenesen, vezetőhöz méltó módon.

Mert a tekintély törékeny jószág, és a kisfőnöknek szüksége van rá, mert többen is pályáznak a székére. A ranglétra aljáról nem mindig látszanak a magasabb részek. Lentről úgy tűnhet, hogy középvezetőnek lenni maga a megtestesült mennyország. Hatalom, pénz, önálló döntések, kényelmesebb szék, jobb számítógép. És mindezért cserébe csupán némi intrikát kell elviselni, no meg egy kis beosztottak részéről táplált, irigységgel kevert utálatot, de ennyi még belefér. A baj csak az, hogy a jó főnöki vénájú középvezetőktől féltik a helyüket a nagykutyák. Jogosan. Így előbb-utóbb kirúgják őket, és másikat keresnek helyettük. Többnyire a naiv törtetők közül. Mert csak az törtet, aki naiv, aki azt hiszi, amit én hittem zsengébb koromban. Meg persze az is, akinek megvannak az adottságai ahhoz, hogy ideális vezető legyen. De az előbb mit is írtam az ilyenekről?

A tündérmesékben nem hiszek. Egy pályakezdő diplomásból még akkor sem lesz nagyfőnök, ha a tehetsége mindent elsöpör. Csak akkor van esélye a ranglétra legtetejére jutni, ha kapcsolati és anyagi tőkéje is jelentős. Adott a mesterhármas: tehetség, protekció, pénz. Ha egyet birtokolsz, talán nem halsz éhen. Ha kettőt, középvezető lehetsz. Ha pedig mindet, akkor hallgass, és várj, hogy eljöjjön a te időd.

Otthon, édes otthon

augusztus 16, 2009 at 6:55 pm | In CzeNaSav | Leave a Comment
Tags: , , , , , ,

Nem irigylem Mészáros Tímeát. Szíve szerint bizonyára bedeszkázna ajtót-ablakot, hogy megvédje húgát a csalódástól. De mivel tudja, hogy ennek élethosszig (vagy legalább néhány hónapig) tartó durci lenne az eredménye, próbál észérvekkel hatni a testvérére.

Akit szerintem baromira nem érdekel a világ, az egzotikus tájak, sőt megkockáztatom, hogy a hajózással megkereshető pénz sem. Csak minél távolabb akar kerülni az immáron múlt időben írandó szívszerelmétől. Ha szerencséje van, még időben rájön, hogy nincs az a pasi, aki miatt érdemes volna átruccanni a világ másik felére, egy kis felejtő-körútra. S akkor az egyébként teljesen jogos nővéri aggodalom is alábbhagy majd.

A Nagy Zsófi által írt gondoknak azonban esélyük sincs rá, hogy maguktól megoldódjanak. Ki tudja, hány évig kell még a hazai munkavállalóknak betegen dolgozni, vagy éveket lehúzni egy hosszabb és pihentetőbb szabadság nélkül? S aztán a jól megérdemelt, nyugodt nyugdíjas idők helyett folyton számolgatni, hogy jut-e zsömlére hó végén? És egyáltalán ki a felelős a kialakult helyzetért?

„Aki beteg, maradjon otthon!” – szokták mondani. Csak épp betartani nincs mersze senkinek. Így hát a nyavalyás a bacijainak egy részét akaratlanul áthagyományozza munkatársaira. Ők szépen hazaviszik a kórokozókat, elkapják a gyerekek is, akikkel viszont otthon maradni luxus, szóval a megoldás, hogy köhögve-prüszkölve menjenek oviba-suliba. Egyik osztálytársamat például sima mandulagyulladással fektették kórházba az orvosként praktizáló szülei. Méghozzá napokra. Csak mert nem értek rá törődni a beteg csemetével. Ennél talán még az is emberségesebb megoldás lett volna, ha harmincnyolc fokos lázzal elküldik az iskolába szegényt. Persze ilyen esetből is akad(t) jó néhány.

Akkor most ki a hülye? A munkavállaló, aki félti a megélhetését? A főnök, aki nem hunyhat szemet az összes beosztottjának összes betegsége miatti munkaerő-kiesés fölött? A szülők, hogy családot mernek alapítani mindennek tudatában? A szociálpolitika, amiért nem védelmez ilyenkor? Lehet, hogy minden politikus teljesen idióta, és ezért tartunk itt? Netalán a doktorokat kellene hibáztatnunk, amiért még nem találták föl a minden bajt azonnal gyógyító pirulát? Nem tudom. A lényeg, hogy nem kell világ körüli hajóútra mennie annak, aki kalandokra vágyik. Mert azokból itthon is akad bőven.

Diákmunka diákszemmel

június 12, 2009 at 9:28 pm | In cikkek | 2 Comments
Tags: , , , , , ,

A szüleim körülbelül tizenöt éves koromtól kezdve nyaranta hajtogatták, hogy bele kellene kóstolnom a munka világába a naphosszat tartó semmittevés helyett. Igazat adtam nekik, ám a meggyőződés, hogy egy nebuló tíz hónapnyi iskolai hajtás után megérdemel két hónap láblógatást, sokkal erősebb volt.

A lehetőségek

Tizennyolc voltam, amikor megérett bennem az elhatározás: fölkerestem egy diákmunka szövetkezetet. A kínálat a következő volt: árufeltöltés, futószalag, gyorsétterem, szórólapozás és telemarketing. Árufeltöltésre inkább fiúkat alkalmaznak, a műanyaggyári futószalag műszakbeosztása számomra embertelen – tudom, rengetegen kibírják, minden elismerésem az övék -, a gyorsétterem takarításától még elméleti síkon is fölfordul a gyomrom, a szórólapozás pedig kizárva, mert ötven faktoros naptejjel is szénné égek, annyira érzékeny a bőröm.

Szinte mind unalmas, viszont nem mindegyiknél van hová ledőlni.

Unalmas, de ennél legalább van hová ledőlni.

„Egy ilyen finnyás p…-t vécépucolással kellene móresre tanítani!” – vélekedik most az olvasók tekintélyes hányada. Nem baj, ez van, vállalom. Persze sodorhat még olyan helyzetbe az élet, hogy ezek bármelyikével kényszerüljek megkeresni a kenyérre valót. Akkor bizonyára másképp fogom gondolni. De itt zsebpénz-kiegészítésről volt és van szó, tehát megengedhettem magamnak a döntés luxusát.

A választás

Telefonos értékesítő lettem tehát. Kétnapos tréning után olyan terméket kellett ismeretlenekre sóznom, amellyel szerényebb esélyeim voltak, mint homokárusnak a sivatagban. A hangom a huszadik perc környékén akaratlanul is unottá vált, lestem az órát, vártam a szünetet, közben pedig édesanyám sűrűn csuklott itthon. S minden hívásnál titkon drukkoltam, hogy ne vegyék föl a telefont. Az elvállalt műszakokat teljesíteni kellett, az időjárás nem kegyelmezett, jól meg is fáztam, és két hétig egy fásult transzvesztita hangján zaklattam a népet, hétköznap esténként kilencig. Szerintem nyolc után pofátlanság volt, de nem mondhattam a munkaidő lejárta előtt, hogy szevasz. Mindezek ellenére produkáltam az elvárt eladási rátát, és elhatároztam, hogy ha kell, végigcsinálom az egész nyarat. Mert belevágtam, nem adhattam föl.

A mese vége

Szerencsére másfél hónap után akadt egy sokkal jobb lehetőség, amit azóta is szeretek és kedvvel művelek. Más kérdés, hogy a telemarketinges béremet nem fizették ki rendesen, szóval lényegesen kevesebbet kaptam, mint amennyiben előzetesen megállapodtunk. De mivel szerződés nem volt, ezért hiába jártattam a számat. Lám, nem dolgoztam éjjel, nem pucoltam vécét és nem égtem le a napon, mégis megfizettem a tanulópénzt. Mondanom sem kell, hogy képtelen voltam örömmel elkölteni azt a kis összeget. Ha jól emlékszem, egyetlen könyvet vettem magamnak belőle.

Mi leszel, ha nagy leszel?

február 21, 2009 at 1:11 pm | In cikkek | 3 Comments
Tags: , , , , ,

Anya, apa! Képzeljétek, állatorvos leszek! Meggyógyítom majd az összes beteg cicát és kutyát. Ja, hogy teheneket meg malacokat is kell? Egyébként hová tűnt a szomszéd macska? Tessék? Meghalt egy műtét közben? Nem lehet! Hiszen a doktor nénik ezt sosem hagyhatják. Ha mégis, akkor semmi értelme az egésznek.

Hercegnőnek lenni unalmas.

Hercegnőnek lenni unalmas.

Tudjátok, hogy a szomszéd lány ügyvéd lesz? Tök érdekes foglalkozás. Persze én sztárügyvéd akarok lenni, nem pedig sima. Inkább brókerek pártját fogom, mint holmi zsebtolvajokét. Lyukat beszélek bárki hasába! Ha kell, bebizonyítom, hogy a tej fekete. Nyugi, a tengerparti nyaralómba meg foglak hívni benneteket. Vagy veszek nektek is egyet. Évekig tartó magolás? Aztán még ti fizetnétek valami irodának a szakmai gyakorlatom megszerzéséért? Gyilkosokat kellene védenem? Na, szálljatok le rólam!

Kösz a számítógépet. Dehogy állok fel ebédelni, hozzátok ide a kaját. Tudni szeretném, hogy működik ez a masina. Fater, muter, infót akarok tanulni! Tuti biznisz. Csak ülök a monitor előtt, és dől a lé. Imádni fogom a hivatásom, amely a hobbim is lesz. Pötyörészés éjjel-nappal, királyság. Mi van? Szemüveg meg görnyedt hát? Matematika? Programozás? Jézusom, miről beszéltek? Ez így nem buli.

Drága ősök, mondok egy viccet: kommunikáció szakra jelentkezem. Szóval újságírás. Jó volna. Fogalmam sincs, miről és mit, de írni szeretnék. Talán utána tanulok mást is, de most ez érdekel. Nem lehet belőle megélni? Ugyan, miből lehet manapság?

Mi van a gatyában?

december 27, 2008 at 12:30 pm | In cikkek | Leave a Comment
Tags: , , , ,

Manapság minden ötödik fiatal „a médiában akar dolgozni”, ezért jelentkeznek olyan sokan kommunikáció szakra. Többségük azt hiszi, hogy ez a hivatás egyenlő a hírnévvel és a könnyű pénzkereseti lehetőséggel. Benne lenni a tévében, az újságokban, az internetes hírekben… Egyfajta fenékig tejföl celeblétként képzelik el az egészet.

Néha bizony fárasztó...

Néha bizony fárasztó...

Aztán ha huszonöt éves fejjel rádöbbennek, hogy hoppá, ez mégsem így van, akkor jön a pánik. Mert itt is dolgozni kell. Egy kommunikátornak – legyen píáros vagy újságíró, kulturális szakértő vagy technológiai végzettségű az illető – aligha nyílik lehetősége például kötött munkaidőben húzni az igát.

Nyolctól négyig? Ugyan már! Vasárnaponként, sőt karácsonykor is zajlik az élet, készülnek a hírek, pörögnek a közvetítésre váró események. A kommunikátor pedig figyel, rögzít, magyaráz, közzétesz. Ő nem celeb, nem azzal kerül be a lapokba, hogy letolja a gatyáját. Hanem azzal, hogy dolgozik, tájékoztat és formálja a közvéleményt.

Kétségtelen, a nyilvános gatyaletolás a „médiába kerülés” egyik legegyszerűbb eszköze. Ám korántsem biztos, hogy a leghatásosabb is.

Következő oldal »

Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.