Mennyire vagy hazug?
október 14, 2009 at 10:58 am | In cikkek | Leave a CommentTags: Bulváros, diák, egyetem, főiskola, kamu, kutatás, muszáj-cikk, pénz, szülő
A sánta kutyás szólást és Pinocchio történetét jól ismerjük, mégis imádunk hazudni. Reggel, délben és este hogy egy ex-miniszterelnököt idézzek, persze politikai célzat nélkül. Sőt, a Daily Mail című brit napilap kutatáson alapuló riportjából már azt is tudjuk: a férfiak kétszer annyi esetben füllentenek, mint a nők.
Ez napi hat alkalmat jelent. Tarthatjuk a mennyiséget soknak, kevésnek, netalán pont elégnek, mindenesetre nem árt figyelembe venni, hogy a “kösz, jól vagyok” éppúgy beletartozik, mint a megcsalás apropóján eleresztett “bocs, drágám, túlóráztam…” kezdetű mondat, vagy akár a “dehogy híztál”-típusú kegyes hazugság.
Azt hiszem, senkit nem lep meg, hogy a hölgyek körében a “nem is volt olyan drága” és a “fáj a fejem” a sláger. Annál érdekesebb viszont, hogy a kutatásban résztvevők 83%-a saját bevallása szerint azonnal észreveszi, ha párja nem mond igazat. A pszichológusok azt mondják, ez erős túlbecslés, hiszen az átlagemberek könnyen átejthetők. Többnyire szakavatott testbeszéd-tudornak kell lenni a jelek fölismeréséhez.
Lesz az még nagyobb is.
A mi aprócska kutatásunk öt főiskolás részvételével a következőképp alakult:
“Nem tartom magam hazugnak, naponta néhány alkalommal szoktam füllenteni. Például azt mondom a szüleimnek, hogy jól vagyok, pedig gyakran idegeskedem a suli miatt. És alkalmanként letagadok pár ezrest a legújabb felsőm árából…” Mónika (20)
“Most éppen két szerelmi kapcsolatom is van párhuzamosan, tehát rengeteg energiámat fölemészti a szervezés. Egyikükkel hamarosan szakítani akarok, de még időre van szükségem, hogy eldöntsem, ki lesz az. Ez napi hat-hét nagyobb hazugságot igényel, kezdek belefáradni.” Tamás (19)
“Az őseim úgy tudják, hogy egy barátnőmnél alszom, ha reggelig bulizni megyek. A tökéletes alibi érdekében egyeztetni szoktam az érintettekkel, így ha anyáék szaglászni kezdenének, akkor sem derülhetnének ki a görbe éjszakáim otthon. Ez általában heti egy-két eset, de a kiadásaim nagy része is az én titkom marad.” Anita (21)
“Egy vidéki kisvárosból származom, albérletben élek Nyíregyházán. Sajnos erős dohányos vagyok, és az alkoholt sem vetem meg, de a szüleim nem tudnak erről. Azt hiszik, egészségesen élek, s minden pénzem félreteszem. Ha kiderülne, hogy cigire és piára költök, belehalnának.” Ádám (22)
“Régóta nem stimmel köztünk valami a barátommal, viszont félek belátni, hogy így van, ezért inkább saját magam előtt is letagadom. Igyekszem úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.” Eszter (21)
Az olvasók persze csak remélhetik, hogy a megkérdezettek legalább most igazat mondtak, és én sem ferdítettem el a mondandójukat…
- Bulváros 2009.10.14.
Tényleg alacsony a léc
Szeptember 15, 2009 at 11:04 am | In CzeNaSav | 2 CommentsTags: Bulváros, diák, egyetem, főiskola, Klubháló, oktatás, ponthatár
Váltótársaim a robbanásveszélyessé vált szlovák-magyar viszony okán és megoldásán tanakodtak. Ám miután Nagy Zsófi „az elsikkadt tehetségek országának” nevezte hazánkat tegnapi jegyzetében, másfelé kalandoztak a gondolataim. Szerinte mi, magyarok lehetetlenül alacsonyra helyezzük a lécet az élet bizonyos területein. Erről rögtön a felsőoktatáshoz kapcsolódó felvételi eljárás jutott eszembe.
Mert nem elég, hogy a porosz rendszernek köszönhetően az általános- és középiskolában eltöltött tizenkét esztendő alatt csak nagyon kevesen tudják meg, miben tehetségesek, még az is tetézi a bajt, hogy szinte bárki bekerülhet bárhová. Persze, csak ha van elég pénze a költségtérítésre. Jó néhány szakon ugyanis elegendőnek bizonyul a minimális százhatvan pont a bekerüléshez – négyszáznyolcvanból. Talán szigorú vagyok, de ha rajtam múlna, háromszáz alatt főiskola vagy egyetem közelébe sem juthatnának a diákok. Csakhogy a felsőoktatás üzlet, a sulik fejkvóta szerint kapják a támogatást, bolondok lennének hát szűkíteni a felvehetők körét. A dolog pikantériája, hogy például földrajz szakon tárt karokkal várják azt, akinek történelemből és számítástechnikából tűrhető jegyeket sikerült összehoznia – földrajzból még csak érettségiznie sem kell hozzá.
"Magyarázzak? Ezeknek?"
Jelentkezéskor nem azt kell mérlegelni, hogy miben vagy jó, hanem hogy hová elég a várható pontszámod. Tanulni ugyanis muszáj, mert már az alsóvalagpusztai nyugdíjas-klub köreiben is szégyen, ha az unoka tizenévesen kilép a munkaerőpiacra. Az eredmény? Számtalan bölcsész diplomás munkanélküli, no meg néhány tízezer olyan természettudós, mérnök és számítógépes szakember, akinek egy rövidebb bevásárló-lista tételeinek összeadása is gondot okoz. De ami még ennél is rosszabb: vajon hány kisgólya repül tova egy szerencsétlen képzésválasztás következményeként, hogy aztán egész életében rossz szájízzel emlékezzen az egyetlen végigszenvedett szemeszterre? Vagy ha tíz év múlva orvoshoz fordulunk egy mezei torokfájással, talán a fenekünkben kezd el matatni a doki, mert nem tudja, mi merre hány méter…
- Klubháló / CzeNaSav 2009.09.15.
- Átdolgozva: Bulváros 2009.10.02.
Anyámék nyakán, avagy a huszonéves gyerekek
május 27, 2009 at 9:34 pm | In cikkek | 1 CommentTags: diák, diploma, egyetem, főiskola, Klubháló, szülő, szon
Régen talán jelentett valamit a tizennyolcadik születésnap. Felnőtt lét, felelősség, legális alkoholfogyasztás, nagybetűs élet. Amióta azonban mindenki továbbtanul, ez is csak egy évforduló a sok közül. Mert az anyagi és érzelmi önállóság még messze van…
A ponthatárok gyakran nevetségesek, így aki fizet, tanulhat. Nem mindegy persze, hogy mit. A divatszakok viszonylag izgalmas tananyaggal és jól hangzó oklevélfelirattal kecsegtetnek, míg a munkaerőpiac szempontjából hasznosnak mondható képzésekre lassan a kóbor kutyusokat fogják erőszakkal beültetni, hiszen mindenki kommunikátor, közgazdász, művelődésszervező, esetleg bölcsész akar lenni.
Tudod már, hogy mihez kezdesz utána? Nem!
Holott az okosok szerint elsősorban műszaki és természettudományi szakemberekre volna szükség. Ezt el is hisszük nekik, mivel az álláskeresők fellegvárául szolgáló internetes portálok tele vannak e szakterületek munkalehetőségeivel.
A fiatalok tehát jönnek, jobb esetben tájékozódnak, majd döntenek. Aligha létezik olyan középiskola ma Magyarországon, ahol a végzősök legkedveltebb témája ne a továbbtanulás lenne. „Hová adtad be?” – kérdezik újra és újra a tanárok, a rokonok, a barátok. A jelentkezési lap kitöltése olyannyira rítussá vált, hogy az e-felvételit botrányosan kevesen használják. „Jaj kisfiam, ilyen komoly dolgot ne bízz a számítógépre!” – mondják a szülők, s máris csemetéjük kezébe nyomják a benzinkutakon is beszerezhető papírcsomagot. A gyerek pedig engedelmeskedik, még akkor is, ha történetesen informatikuspalánta.
Aztán elindul a harc a pluszpontokért. Nyelvvizsga, emelt szintű érettségi, miegyéb. A négyszáznyolcvanas rendszert elcseszték, így utóbbira per pillanat csak akkor van szükség, ha nyelvszak a cél. Az ősök perkálnak, a kölyök káromkodik, hiszen minden héten hosszú órákat kell a nyelviskola falai közt töltenie. Persze ennek is megterem a gyümölcse, mert mindenki lenyelvvizsgázik. Ha elsőre nem is, de hatodszorra biztosan. Próbálkozni akárhányszor lehet.
Akárcsak az egész felvételi hercehurcával. Ha nem sikerül rögtön, hát istenem, kimarad egy-két év. Vagy három. Ezt teljes lelki nyugalommal végig is bulizhatják – érettségi bizonyítvánnyal úgyis csak „csicskának” mehetnének a mai látásmód szerint.
Amennyiben sikerül, rajtol a bolognaiul hat-nyolc féléves móka. Szorgalmi és vizsgaidőszakok váltakozása, órára járás, jegyzetkunyerálás, puskagyártás, szakdolgozatírás, záróvizsga, hoppá. Utána mi lesz? Ahol ugyanis már megvetette lábát a többszintű képzési struktúra, ott minden alapszak legalább három mesterképzésre nyújt belépési lehetőséget. A magyar diákok meg örülhetnek, ha találnak egyet is, amihez nem kell plusz krediteket teljesíteniük.
Ha nem találnak? Irány a barátságtalan munkaerőpiac, amelynek szereplőivel bizony elfelejtettek konzultálni a felsőoktatási intézmények. Még csak most fog kiderülni, hogy az alapképzési oklevél jó-e egyáltalán valamire.
Úgy érzem, ez lesz az új érettségi, ami után „tanulni kéne valami értelmeset”. És majd kezdődik az egész felvételi hercehurca elölről…
- Szabolcs Online (+ Hajdú Online, Borsod Online, Magyar Online) 2009.05.27.
- Klubháló / Olvasólámpa 2009.05.30.
Gyereket csináljunk, vagy nyelvvizsgát?
január 22, 2009 at 12:39 pm | In cikkek, komment(t)ár | 1 CommentTags: diploma, egyetem, főiskola, Klubháló, oktatás, ponthatár
A hátrányos helyzetért járó felvételi pontokról osztom Katona Nikolett véleményét (Csillagászati többlet, Pályakezdők fóruma, január 21.), de az egyik megállapítása sajnos nem igaz: ez a probléma minket is érint. A mesterképzések esetében ugyanis a százpontos keret tíz-tizenöt percentjét is kitehetik az ominózus ajándékpontok.
Nem lenne könnyebb...?
Szó sincs róla, hogy sajnálnám ezt a „kis” előnyt a valóban sanyarú sorsú – például fogyatékkal élő – embertársaimtól. Ám legtöbbünk már az óvodában megtanulhatta, hogy a támogatás és a jó szándék nem föltétlenül ahhoz jut el, akinek a leginkább szüksége lenne rá. A napköziben sem a legsoványabb nebuló kapott két repetát, hanem a legrámenősebb.
Persze az ingyenes tankönyvcsomagot is előbb akasztották le a jómódú háromgyermekes családok, mint a szegényebb egykések. Mert „odafönt” valaki kijelentette, hogy akinek két testvére van, az mindenképpen segítségre szorul – még akkor is, ha odahaza az egy főre jutó havi jövedelem a százezer forintot nyaldossa.
Ezt minden bizonnyal a törvényhozók is észrevették, mert szűkíteni igyekeztek a hátrányos helyzetűek körét. Próbálták eldönteni, hogy mi is lehetne a támogatások jogalapja. Szinte magam előtt látom, ahogy egy oktatásügyi szakértő a homlokára csapott a minisztériumban: „Heuréka! Hát kapjon előnyt az, akinek alacsony iskolai végzettségűek a szülei!”
Sebaj, lenyeltem, hogy közvetlen felmenőim diplomái miatt hátrányba kerültem már a felsőoktatásba való jelentkezésnél is. Ilyen ez a szociálpolitika: kötelet dob a szakadék szélén kapaszkodónak, közben letaszít hat másik szerencsétlent, akik a mélység közelében sem voltak azelőtt.
Tanultam, nyelvvizsgáztam tehát sok ezer sorstársammal együtt. Féltettem a vágyott államilag támogatott helyet. Tudtam, hogy amíg én az angolkönyvemet szorongatom, más lánykák valami egészen mást szorongatnak – s lám, ők gyermekgondozásért közel annyi pluszpontot kaptak, mint én a bizonyítványaimért.
- Klubháló / Pályakezdők fóruma 2009.01.22.
Miért kell mindenkinek diploma?
július 26, 2008 at 8:47 am | In cikkek | 2 CommentsTags: diák, egyetem, főiskola, oktatás, ponthatár, szon
A középiskolában gyengén teljesítő diákok is továbbtanulhatnak. Sok kettes, pár hármas és némi költségtérítésre szánt pénz esetén már garantált a boldogság a ponthatárok éjszakáján…
Csütörtök este megszülettek a 2008 szeptemberében induló felsőoktatási képzések felvételi ponthatárai. Számtalan alapszakon – ha csak költségtérítéses formában is – elegendőnek bizonyult mindössze 160 pont megszerzése a lehetséges 480-ból, ami azt jelenti, hogy a középiskolában meglehetősen gyengén teljesítő diákok is bekerülhettek. „Meglehetősen gyenge” alatt néhány hármassal díszített kettes osztályzatokat értek. Bátran ki merem jelenteni: aki így – vagy inkább így NEM – tanult, annak semmi keresnivalója nincs egy felsőoktatási intézmény kapuin belül.
Van oka az örömre?
De az említett diákok miért érezték úgy, hogy mindenképpen tovább kell tanulniuk? Pedig rengeteg más lehetőség kínálkozik számukra, köztük jónéhány biztos megélhetést nyújtó szakmával. A válasz összetett. Mai magyar társadalmunkban a fiatalok úgy érzik, hogy az iskola a mobilitás egyetlen elérhető forrása. Azt hiszik, diplomával a kezükben olyan utak nyílnak meg előttük, amelyek egy új, jobb élethez vezetnek, magasabb fizetéssel és kedvezőbb életszínvonallal. Sokan feljebb akarnak kerülni a társadalmi ranglétrán szüleikhez képest, vagy épp meg szeretnék tartani felmenőik pozícióját – gondoljunk csak az orvos és jogász szülők csemetéire.
Azonban mindennek eredménye egyetlen durva, barátságtalan szó: TÖMEGKÉPZÉS. Ez röviden azt jelenti, hogy mindenki továbbtanulhat, aki akar, ám a diploma értéke a béka hátsó feléhez konvergál. Lassan a diploma – a bolognai rendszerben az alapképzés elvégzéséről tanúskodó oklevél – nem ér többet, mint 10-15 évvel ezelőtt az érettségi. Diplomásnak lenni nem dicsőség többé, hiszen ami szinte mindenkinek van, nem érték. Így gyors és folyamatos státuszvesztés zajlik, a slágerszakokon frissen végzetteket pedig tárt karokkal várja a munkanélküliség szörnyű szörnye, aki nem ponthatárok szerint szelektál.
- Szabolcs Online (+ Hajdú Online, Borsod Online, Magyar Online) 2008.07.26.
Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.
