Egy ötös tizennégy zöldhasúért
október 15, 2009 at 3:28 pm | In CzeNaSav | 1 CommentTags: főiskola, kamu, Klubháló, oktatás, pénz, tanár
Nagy Zsófi a megégett gyermekekről, illetve az új gyógyulási lehetőségekről írt tegnap. Nos, nekik többnyire van esélyük a felépülésre, nem úgy, mint a Czehelszki Levente említette, tekintélyüket vesztett SZDSZ-es politikusoknak.
Durva a párhuzam, elismerem. De olyan időket élünk, hogy mindent szokás összehasonlítani mindennel, sőt, néha összekeverni is. Így történhetett meg, hogy nekem nyomtatott újságírás szakirányon per pillanat televíziós ismereteket okítanak. „Ugyan, kommunikáció és médiatudomány szakon simán belefér” – gondolhatja az olvasó. Ám nekem olyan érzésem van, mintha nem azt kapnám a pénzemért, amit elvárok. Merthogy a hagyományos sajtó a második specializációm az elektronikus után, állam bácsi pedig egyet finanszíroz. Érdekel a téma, az ösztöndíjból meg futja, ezért vállalkoztam a plusz feladatra, mint oly sokan a csoporttársaim közül.
Nem kertelek, a számadat teszi érdekessé a következő kijelentést. Tavaly megesett, hogy tizennégyezer forintot fizettem egy aláírásért. Szó szerint. „Tanár” egész félévben nuku, vizsgaidőszakban index be a suliba, két nap múlva vissza hozzám, benne egy szép jelessel. Óra és feladat nem volt. A tantárgy felvétele pedig az említett összegbe került, hiszen a többlet szakirányomhoz tartozott. Szinte mindenkit boldoggá tett az eset, kivéve persze a megrögzött strébereket és az öntudatos fogyasztókat. Előbbiek szerettek volna tanulni valamit, utóbbiak meg hiába vártak szolgáltatást a pénzükért cserébe.
Sötét idők.
Hogy én melyik csoportba tartozom? Talán egy kicsit mindkettőbe, de nem tagadom: jól jött a potya ötös. Egészen addig, amíg végig nem gondoltam, hogy ha sokan gazdagodnak könnyű jelessel, akkor bizony az ösztöndíj-sávok az egekbe ugranak, így a kitűnő tanulóknak sem jut jelentős összeg. Most tehát elégedettnek kellene lennem, mert végre tanulhatok valamit, s nem csak az ablakon dobom ki a súlyos forintokat. Mindenki számára hasznos tudnivaló, hogy miként fest egy televíziós hír, egy riport, egy magazinműsor, vagy mit csinál egy operatőr. De a hetedik „majd ha ti is tévések lesztek” kezdetű mondat közben elkalandozott a figyelmem, kábé annyira, mintha kizárólag a hímneműeket szólította volna meg az oktató.
Sőt, tudom fokozni a dolgot: jövő héten kamera elé kell állnom, noha önszántamból sosem tennék ilyet. És ugyebár még fizetek is a kiadós idegeskedésért. Félve leírom hát: az égett kisgyerekek és a glóriájuktól megfosztott politikusok mellett a kommunikáció szak tanterve is rehabilitációra szorul.
- Klubháló / CzeNaSav 2009.10.15.
Mennyire vagy hazug?
október 14, 2009 at 10:58 am | In cikkek | Leave a CommentTags: Bulváros, diák, egyetem, főiskola, kamu, kutatás, muszáj-cikk, pénz, szülő
A sánta kutyás szólást és Pinocchio történetét jól ismerjük, mégis imádunk hazudni. Reggel, délben és este hogy egy ex-miniszterelnököt idézzek, persze politikai célzat nélkül. Sőt, a Daily Mail című brit napilap kutatáson alapuló riportjából már azt is tudjuk: a férfiak kétszer annyi esetben füllentenek, mint a nők.
Ez napi hat alkalmat jelent. Tarthatjuk a mennyiséget soknak, kevésnek, netalán pont elégnek, mindenesetre nem árt figyelembe venni, hogy a “kösz, jól vagyok” éppúgy beletartozik, mint a megcsalás apropóján eleresztett “bocs, drágám, túlóráztam…” kezdetű mondat, vagy akár a “dehogy híztál”-típusú kegyes hazugság.
Azt hiszem, senkit nem lep meg, hogy a hölgyek körében a “nem is volt olyan drága” és a “fáj a fejem” a sláger. Annál érdekesebb viszont, hogy a kutatásban résztvevők 83%-a saját bevallása szerint azonnal észreveszi, ha párja nem mond igazat. A pszichológusok azt mondják, ez erős túlbecslés, hiszen az átlagemberek könnyen átejthetők. Többnyire szakavatott testbeszéd-tudornak kell lenni a jelek fölismeréséhez.
Lesz az még nagyobb is.
A mi aprócska kutatásunk öt főiskolás részvételével a következőképp alakult:
“Nem tartom magam hazugnak, naponta néhány alkalommal szoktam füllenteni. Például azt mondom a szüleimnek, hogy jól vagyok, pedig gyakran idegeskedem a suli miatt. És alkalmanként letagadok pár ezrest a legújabb felsőm árából…” Mónika (20)
“Most éppen két szerelmi kapcsolatom is van párhuzamosan, tehát rengeteg energiámat fölemészti a szervezés. Egyikükkel hamarosan szakítani akarok, de még időre van szükségem, hogy eldöntsem, ki lesz az. Ez napi hat-hét nagyobb hazugságot igényel, kezdek belefáradni.” Tamás (19)
“Az őseim úgy tudják, hogy egy barátnőmnél alszom, ha reggelig bulizni megyek. A tökéletes alibi érdekében egyeztetni szoktam az érintettekkel, így ha anyáék szaglászni kezdenének, akkor sem derülhetnének ki a görbe éjszakáim otthon. Ez általában heti egy-két eset, de a kiadásaim nagy része is az én titkom marad.” Anita (21)
“Egy vidéki kisvárosból származom, albérletben élek Nyíregyházán. Sajnos erős dohányos vagyok, és az alkoholt sem vetem meg, de a szüleim nem tudnak erről. Azt hiszik, egészségesen élek, s minden pénzem félreteszem. Ha kiderülne, hogy cigire és piára költök, belehalnának.” Ádám (22)
“Régóta nem stimmel köztünk valami a barátommal, viszont félek belátni, hogy így van, ezért inkább saját magam előtt is letagadom. Igyekszem úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.” Eszter (21)
Az olvasók persze csak remélhetik, hogy a megkérdezettek legalább most igazat mondtak, és én sem ferdítettem el a mondandójukat…
- Bulváros 2009.10.14.
A becsületesség nem kifizetődő
Szeptember 30, 2009 at 4:56 pm | In CzeNaSav | 1 CommentTags: diák, főiskola, Klubháló, pénz, szociális támogatás
Nem szégyellem, hogy Czehelszki Levente hétnyitó jegyzetéből értesültem a száz legszegényebb magyar életét taglaló könyv létezéséről. „Meg kellene venni” – gondoltam magamban, aztán eszembe jutott, hogy fölösleges, hiszen sokat ismerek az érintettek közül. Elvégre az egész főiskola tele van velük, mert a szociális támogatás igénylésénél félévente napvilágra kerül a szomorú tény, miszerint ötezer forint egy főre jutó havi „jövedelemmel” is élnek emberek.
Üres a malac?
Ezen mindig annyira elszomorodom, hogy kövér könnycseppjeimet morzsolgatva megszületik bennem az elhatározás: fölállítanék egy óriási, átlátszó perselygömböt a suli parkjában, hátha a hozzám hasonló, érző lelkek adakozási kedve fölélénkül. Az isteni szikrát eddig még nem követte tett, de talán nem is baj. Olyan világban élünk, ahol mindenki csak kapni szeret. Adni nem divat, mert aki ad, annak van miből, és ezért bizony sokszor fogják emlegetni az édesanyját. Mondták is nekünk a március kilencedikei népszavazás előtt, hogy ezen ideje változtatni, szóval fizessünk szépen vizitdíjat, kórházi napidíjat, no meg tandíjat. Utóbbinak híre az idegrendszerem mélyéig hatolva eltúlzott reakciókat idézett elő, de erről a politikai korrektség megőrzése érdekében nem nyilatkoznék bővebben.
„A magyarok nem szeretnek fizetni, azt bezzeg elvárják, hogy az állam eltartsa őket, mint a szovjet időkben” – szólt a végkövetkeztetés. Igen ám, de kinek van kedve még pluszban perkálni, ha valahol lenyisszantják a megkeresett pénz felét, és a jól csengő bruttóból csinálnak egy szűkös nettót. Főleg, ha nyugdíjas vagy diák az illető, és még fizetése, tehát nettója sincs. Tudom, tombol a válság, egy emberként összefogva kellene kihúznunk az országot a csávából. De gyarló módon saját magunkkal vagyunk elfoglalva. Drágább a kaja, borsosabb a rezsi, a jövedelem pedig egy fillérrel nem több.
Akinek meg egy rakás pénze van, tojik az egészre, és én képtelen vagyok hibáztatni, mert a helyében ugyanazt tenném. Sőt, ha elég vér lenne a képzeletbeli pucámban, gyártanék magamnak jó kis ötezer forintról szóló igazolást a szoctámhoz, és fejben levezetném, hogy ez nem csalás, hanem össznépileg elfogadott szerzési lehetőség. Amiből a sok hülye becsületes diák kimarad, de nem számít, mert ők úgysem tudnak majd érvényesülni a huszonegyedik század Magyarországán.
- Klubháló / CzeNaSav 2009.09.30.
Tényleg alacsony a léc
Szeptember 15, 2009 at 11:04 am | In CzeNaSav | 2 CommentsTags: Bulváros, diák, egyetem, főiskola, Klubháló, oktatás, ponthatár
Váltótársaim a robbanásveszélyessé vált szlovák-magyar viszony okán és megoldásán tanakodtak. Ám miután Nagy Zsófi „az elsikkadt tehetségek országának” nevezte hazánkat tegnapi jegyzetében, másfelé kalandoztak a gondolataim. Szerinte mi, magyarok lehetetlenül alacsonyra helyezzük a lécet az élet bizonyos területein. Erről rögtön a felsőoktatáshoz kapcsolódó felvételi eljárás jutott eszembe.
Mert nem elég, hogy a porosz rendszernek köszönhetően az általános- és középiskolában eltöltött tizenkét esztendő alatt csak nagyon kevesen tudják meg, miben tehetségesek, még az is tetézi a bajt, hogy szinte bárki bekerülhet bárhová. Persze, csak ha van elég pénze a költségtérítésre. Jó néhány szakon ugyanis elegendőnek bizonyul a minimális százhatvan pont a bekerüléshez – négyszáznyolcvanból. Talán szigorú vagyok, de ha rajtam múlna, háromszáz alatt főiskola vagy egyetem közelébe sem juthatnának a diákok. Csakhogy a felsőoktatás üzlet, a sulik fejkvóta szerint kapják a támogatást, bolondok lennének hát szűkíteni a felvehetők körét. A dolog pikantériája, hogy például földrajz szakon tárt karokkal várják azt, akinek történelemből és számítástechnikából tűrhető jegyeket sikerült összehoznia – földrajzból még csak érettségiznie sem kell hozzá.
"Magyarázzak? Ezeknek?"
Jelentkezéskor nem azt kell mérlegelni, hogy miben vagy jó, hanem hogy hová elég a várható pontszámod. Tanulni ugyanis muszáj, mert már az alsóvalagpusztai nyugdíjas-klub köreiben is szégyen, ha az unoka tizenévesen kilép a munkaerőpiacra. Az eredmény? Számtalan bölcsész diplomás munkanélküli, no meg néhány tízezer olyan természettudós, mérnök és számítógépes szakember, akinek egy rövidebb bevásárló-lista tételeinek összeadása is gondot okoz. De ami még ennél is rosszabb: vajon hány kisgólya repül tova egy szerencsétlen képzésválasztás következményeként, hogy aztán egész életében rossz szájízzel emlékezzen az egyetlen végigszenvedett szemeszterre? Vagy ha tíz év múlva orvoshoz fordulunk egy mezei torokfájással, talán a fenekünkben kezd el matatni a doki, mert nem tudja, mi merre hány méter…
- Klubháló / CzeNaSav 2009.09.15.
- Átdolgozva: Bulváros 2009.10.02.
Az idő, a pénz, meg a zéhá
június 6, 2009 at 2:28 pm | In cikkek | Leave a CommentTags: diák, főiskola, Klubháló, tanár
Tanulsz, írsz, vársz – ez az élet rendje. No, ha azé nem is, a vizsgáztatásé biztosan. És ennek a legkevésbé sem örülök. Azon kevesek közé tartozom ugyanis, akik az egész vizsgázósdinak nem azt a részét utálják, amikor tanulni kell. Sőt, azzal sincs bajom, hogy néhány perc alatt számot kell adnom a tudásomról – már ha éppen büszkélkedhetem olyannal. Eredményre várni viszont maga a pokol.
A tanár mindig ígér valamit. Hogy holnap, holnapután, két hét múlva, vagy még az idén megtudhatjuk a jegyet. Ha nem mond semmit, az is ígéret – arra, hogy az utolsó utáni dolga lesz átnézni a dolgozatokat. Bezzeg az általános iskola első éveiben szentül hittem: a tanár néninek nincs más dolga, mint kijavítani a kis irományainkat. Hazamegy, takarít, főz, pihen. Egy kicsit anya, aztán egy kicsit feleség, de úgy este nyolc körül már nem bírja tovább, és pedagógussá válik ismét, mert hajtja a kíváncsiság, hogy vajon mit produkáltak a tanítványai. Tehát minden számonkérés másnapján kíváncsian ültem a padba.
Legalább toalettpapírra nem kell költenem...
Persze mint minden kezdeti lelkesedés, ez is alábbhagyott, és világossá vált számomra, hogy a dolgozatjavítás az oktatói munka talán legunalmasabbik mozzanata. Már szemem sem rebbent, amikor a középiskolában másfél hónapja írt röpdolgozatok eredményei kerültek napvilágra. A tanárok közül volt, aki mentegetőzött, családi gondokról mesélt, és volt, aki úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna a hosszúra nyúlt várakozási idő. A közoktatásban eltöltött tizenkét esztendő végére maradék naivitásomat is kinőttem, ennek ellenére az írásbeli érettségi pontszámait legalább kétnaponta megpróbáltam kideríteni. Hiszen fontos volt: rajta állt vagy bukott a továbbtanulás, sőt úgy rémlett, hogy az egész jövő.
A felsőoktatásban minden vizsga ilyen. Múlik rajta egy kis dicsőség, egy kis pénz, meg egy-két év. Mert kell az érzés, hogy képes voltam megcsinálni, kell a jó átlag az ösztöndíjhoz, mint ahogy az sem árt, ha sikerül három év alatt megszerezni az alapoklevelet. Most tehát itt ülök a számítógép előtt, és az internetes tanulmányi rendszer menüpontjai között cikázva ellenőrzöm tízezredszer is, hogy a múlt hét elejére ígért vizsgaeredmény fönt van-e már. Nincs, hogy is lehetne? Még csak csütörtök van.
A tanár eközben valószínűleg több tantárgy sok száz zárthelyije és beadandója között ücsörögve szidja csöndesen a tömegképzést. Rég megbánta, hogy egyáltalán ígért valamit.
- Klubháló / Olvasólámpa 2009.06.06.
Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.
