Felnőtt mesére Fel!

október 19, 2009 at 6:16 pm | In cikkek | Leave a Comment
Tags: , , , , , ,

Tragédia, elmúlás és halál. Van-e keresnivalójuk ezeknek egy mesében? Eddig úgy gondoltam, hogy nincs, de a Fel! című Disney-Pixar produkció megváltoztatta a véleményem. Sőt, biztos vagyok benne: másokét is…

Az animációs film első harmada már-már sokkolt. Kezdetben két gyermeken kacaghattam, akik egy felfedezetlen terület hősét, Charles Muntz-ot bálványozva ügyetlen terveket szövögettek a dél-amerikai Paradise Falls meghódítására. Gyors képsorok mutatták, hogy a két immáron tizenéves között szerelem szövődött, összeházasodtak, s boldogok voltak egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egészségügyi okok miatt sosem születhet csemetéjük. Kettecskén éltek tehát egy színes házikóban, s úgy tűnt, elfogadták a sorsukat.

Fotó: imdb.com

Fotó: imdb.com

Ám Carl Fredricksen egy dologba mégsem nyugodott bele. El akart utazni nejével gyermekkoruk paradicsomába. Az idős bácsi titokban megvásárolta a repülőjegyeket, hogy örömöt szerezzen Ellie-nek. De a végzet közbeszólt, s a kórházi ágyon fekvő néni meggyötört arca után bizony a ravatal, majd a gyászoló Carl képe következett.

És szemben találtam magam egy hetvennyolc éves léggömbkereskedővel, aki elnyűtt, recsegő-ropogó testtel és beteljesületlen álmoktól megkínzott lélekkel ébred minden áldott nap. A kicsik harsányan nevettek az esetlen reggeli tornáján a tágas multiplex falai között, amiért képtelen voltam hibáztatni őket. És arra a lánykára sem haragudtam, aki a mögöttem lévő sorban fennhangon tudakolta édesanyjától kábé tucatszor, hogy miért beszél a bácsi egy fényképhez, vagy miért fogja meg érzelmesen a sajátja mellett üresen tátongó, kecses fotel karfáját.

Fotó: imdb.com

Fotó: imdb.com

Mielőtt azonban könnyek szökhettek volna a szemembe, elkezdődött a nagybetűs mese. Jött egy szeretetéhes, pufók kissrác, Russell, aki fia helyett unokája lett Carl-nak, és akinek a társaságában nehezen ugyan, de sikerült eljutni Paradise Falls-ba. Az öreg lufik ezreit erősítette a házához, hogy aztán a magasba emelkedve, egész életét és véletlenül Russellt is magával cipelve, lassacskán ellebegjen a célig. Aztán összefutott egy-két fantasztikus lénnyel: az óriás túzokkal és a beszélő kutyafalkával. Sőt, utóbbiból egyet meg is tartott a fiúcska unszolására.

Végül a megviselt nyugdíjas és a csokizabáló kölyök csak úgy mellesleg legyőzte a főgonoszt, miként az egy valamire való animációs filmben elvárható. Csakhogy ezúttal sokkal többet kaptam egy mézes-mázos hepiendnél.

Áldozatokat követelünk

október 3, 2009 at 2:20 pm | In CzeNaSav | Leave a Comment
Tags: , , , ,

Czehelszki Levente az utcákat elborító szemét miatt akadt ki, Nagy Zsófi pedig a paneltüzek okait és körülményeit firtatta. Kicsit úgy érzem magam váltótársaim legutóbbi írásai után, mintha egy híradó első feléhez lett volna szerencsém. Mostanság ugyanis válogatott borzalmak ömlenek ránk a világ különböző pontjairól.

De miért is mennénk messzire, ha már a szomszédos kerületben vagy városban részesei lehetünk a drámának? Aki pedig szenved az uborkaszezontól, nyugodtan beülhet a moziba, mert ott mindig van egy kis vér és öldöklés.

Néhány nappal ezelőtt néztem meg a Bruce Willis arcával fémjelzett Hasonmás című filmet. Robbanás, fröcskölés, elpépesedett agyak és gonosszá vált műanyag zombik szórakoztattak másfél órán át. De nem panaszkodom: annyira vicces volt az egész, hogy a barátnőmnek majdnem torkán akadt a mozi büféjében aranyárban mért csokigolyó, nekem meg azóta is fáj a vállam, mert rázkódtam a visszafojtott röhögéstől.

Brúsz szőkén. PRICELESS!

Brúsz szőkén. PRICELESS! (Forrás: imdb.com)

Miután a főhős földhöz csapódott egy helikopterrel, és épp hogy elmenekült a látványosan berobbanó üzemanyag elöl, a megmaradt karjával seperc alatt felkapaszkodott egy magas tákolmányra, ahonnan hangos puffanások közepette zuhant le, de fölkelt, és ereje teljében rohant tovább, hogy telibe kaphassa egy száguldó kocsi. A koncepció ősrégi: a túlgépiesedett világ egyszer csak visszaüt, és a csávából csak humán mivoltú, igazán strapabíró szuperhős képes kihúzni az emberiséget.

A film- és mozitémát szeptemberben már alaposan megtárgyaltuk a diákblog keretein belül, ám ismét bátorkodom fölhozni egy másik megközelítésből. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy a mindennapok tragédiái után miért van szükségünk újabb szörnyűségekre a kikapcsolódáshoz. Oké, nem kötelező jegyet váltani a multiplexbe, bámulni az eszméletlenül nagy vászont, és hallgatni a húsz irányból üvöltő effekteket.

De már a „tömegművelődés” eszközéül szolgáló televízió is folyamatosan nyomja a lövöldözős akciófilmeket, a furcsa betegségeket fölvonultató kórház-sorozatokat, no meg persze az ilyen-olyan bugyuta forgatókönyv mentén megkomponált helyszínelős vagy épp szökős szériákat. Kezdem azt hinni, hogy nekünk sohasem lehet elég a rosszból.

Balkáni filmek amcsi áron

Szeptember 24, 2009 at 9:29 pm | In CzeNaSav | 2 Comments
Tags: , , , ,

Czehelszki Levente azt írta keddi jegyzetében, hogy „a Balázs-show-n és Győzikén felnőtt funkcionális analfabéta nemzedék Balkánná rohasztja az országot”. Igaza van, de nem tartom mellékes körülménynek, hogy senkit sem kényszerítenek eme szórakoztatóipari remekművek megtekintésére. Az emberek önként és dalolva zabálják föl, amit a gonosznak és alantasnak látszó média eléjük rak. Hiszen a tévé-előfizetési díj sokkal olcsóbb, mint például néhány mozijegy vagy dévédé.

Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbit gyakorlatilag ingyen beszerezhetjük, ha van otthon széles sávú internet-hozzáférésünk, vagy jelképes összeg ellenében, ha van a tarsolyunkban egy-két szakavatott ismerős. Ja, hogy mindez illegális? Hát istenkém, súlyosabb kilengések fölött is szemet huny a társadalom. Én persze nem mernék ilyesmiből élni, de inkább tartom a kispénzű diákok megmentőjének azt, aki háromszáz forintért teríti a legújabb filmeket, mint azt, aki kiötlötte a diákhitel rendszerét. Persze nem ismerek ilyet, mert törvénytisztelő állampolgár vagyok, és tudom, hogy Balkán-szempontból a feketegazdaságból származó jövedelem majdnem annyira veszélyes az országra, mint Győzike.

Néha nem az a legnagyobb baj, hogy rossz a film.

Néha nem az a legnagyobb baj, hogy rossz a film.

De azért valljuk be: milliós költségvetés ide, sztárszereplők oda, a hollywoodi műremekek olykor bizony nem érnek többet egy üres lemez áránál. Ehhez képest a moziünnepes árak is indokolatlanok. A teljes árú jegyek ellenértékének láttán-hallatán pedig kábé úgy röhög az ember, mint Nagy Zsófi a Végső állomás legújabb részén. Váltótársam talán jobban járt volna, ha a valamelyik magasröptű tévéműsorra nevez be. Azaz mégsem, mert ő a nézőtéri csámcsogást közösségi élményként élte meg. Ezen a ponton fölmerült bennem, hogy esetleg antiszociális lehetek, mert engem fenemód idegesít az említett jelenség, sőt, legszívesebben az érintettek fejébe húznám a pattogatott kukoricás zacskót. Bár az is egyfajta élmény lenne, nem igaz?

Bevallom egyébként, hogy nem vagyok tisztában városom mozikörképével. Amikor kicsi voltam, Nyíregyházán műküdött a Béke és a Krúdy mozi, meg rémlik valami Montázs nevű is, de amióta a csilivili plázabéli multiplex létezik, csak azt látogatom. Többnyire innen-onnan zsákmányolt ingyen jeggyel pályázom, vagy meghívatom magam. És így jól jár a pénztárcám, én is, meg ugye a mozi is, mert nem hiába megy az a drága légkondi, ha legalább ketten ülünk a teremben.

Éjjeli varázs

július 24, 2009 at 1:57 pm | In cikkek | Leave a Comment
Tags: , , , , , ,

Vérbeli Harry Potter-rajongóként jó előre megvásároltam a jegyem a Félvér Herceg szerda éjféli premierjére. Bizony ezzel nem voltam egyedül, hiszen csak Nyíregyházán négy mozitermet töltöttek meg a lelkes nézők. Volt, akit a regényfolyam vonzott a vászon elé e késői órán, de gyanítom, hogy a hírverés miatt olyanok is eljöttek, akiket a történet papírra vetett mása hidegen hagy.

Egy kis bájitaltan Lumpsluckkal

Egy kis bájitaltan Lumpsluckkal

Az első négy rész filmváltozatára alig emlékszem. A legutóbbi viszont – az ötödik a sorban – látványosra sikeredett. Két évvel ezelőtt tehát, a Főnix Rendjének bemutatóján úgy éreztem, hogy a rendező, David Yates nagyon elkapta a fonalat. Olyan filmet alkotott, amely kicsiknek és nagyoknak, a könyvek olvasóinak és a szimpla kíváncsiskodóknak is kellemes szórakozást nyújt. Sőt, élményt.

Amikor megtudtam, hogy a Félvér Herceg képkockákra álmodott változata szintén az ő nevéhez fűződik, akaratlanul is elvárások születtek bennem. Tavaly novemberre ígérték a premiert, de idén július lett belőle. Persze csalódott voltam, több millió sorstársammal együtt. Közben a hisztéria a végletekig fokozódott: minden tizedik bulvárhír arról szólt, hogy a színészek mely intim testrészeiket mutogatták a lesifotósok előtt, milyenek voltak a csókjelenetek, miért vesztek össze egymással, vagy milyen jó barátok éppen, mennyit kerestek eddig összesen, s mire költik azt a rengeteg pénzt.

Eszmecsere a Griffendél-toronyban

Eszmecsere a Griffendél-toronyban

Nos, én nem a Hermione Grangert alakító Emma Watson kivillanó mellei miatt ültem be a filmre. És az is hidegen hagy, hogy a Ron Weasley bőrébe bújt Rupert Grint állítólag reménytelenül szerelmes a lányba. A címszereplő Daniel Radcliffe fanszőrzete pedig még annyira sem érdekel, mint az előbbiek. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy a hollywoodi álomgyár miként helyezi futószalagra a csodát. Egy elbűvölő regényfolyam különösen izgalmas darabját. Milyen részeket hagynak ki a hatszázhúsz oldalas kötetből? Hogyan teszik „fogyaszthatóvá” azok számára, akik nem ismerik eredetiben?

A megoldás ezúttal váratlan és meglepő volt. A rendező megfogta a vaskos könyvet, a lapok tekintélyes hányadát kitépte, néhányat kicserélt, míg mások helyére teljesen újat tett – gondolom saját kútfőből. A képek peregtek, a hangok süvítettek, az effektek borzongtattak, a két és fél óra pedig úgy elrepült, mintha harminc perc sem lett volna. A jelenetek egy része szinte az általam elképzeltek pontos mására sikeredett. Ezeket különösen sokkoló volt szélesvásznon viszontlátni, ám az új, a könyvtől teljesen eltérő jelenetek is okoztak némi meglepetést.

Karácsony az Odúban

Karácsony az Odúban

Így már az első néhány kocka után bevéstem a Félvér Herceg képzeletbeli indexébe a jelest. Hiába, elfogult vizsgáztató voltam ezúttal, de mentségemre szóljon, hogy a nebuló valóban bebizonyította rátermettségét. Ha minden igaz, jövőre érkezik az újabb delikvens…

Fotók: imdb.com

Keserédes sütemény

július 4, 2009 at 2:08 pm | In cikkek | 1 Comment
Tags: , , , ,

Mike O’Donnell sikeres fiú volt. Tizenhét éves, szemtelenül jóképű, és szerelmes. De mindenekelőtt tehetséges kosárlabdázó, az ingyenes felsőoktatási tanulmányokat garantáló sportösztöndíj várományosa. Legalábbis azt hitte, mindenek előtt. Amíg barátnője korai terhessége rá nem döbbentette, hogy mindenek után.

A negyedik iksz küszöbén már romokban hever az élete. Házassága tönkrement, gyerekei idegenek számára, munkájában pedig alig jut neki elismerés. Ám egy Zac Efron és Matthew Perry nevével fémjelzett produkciótól elvárhatjuk, hogy következzen valami nagyon amcsi fordulat. Ezúttal egy Télapóra emlékeztető, ősz szakállas őrangyal képében jön a Megint 17 cím ismeretében csöppet sem meglepő meglepetés: főhősünk átváltozik tizenhét éves önmagává, míg a környezete huszonegyedik században marad.

Ajjaj, itt bunyó lesz.

Ajjaj, itt bunyó lesz.

Legjobb barátjának fiaként beiratkozik csemetéi középiskolájába. Megtudja, hogy lánya egy ribanc, fia meg egy pancser. Semmi baj, hiszen Mike – azaz bocsánat, ebben az időszakban Mark – tinédzsereket megszégyenítő élettapasztalatával szinte rögtön a suli legmenőbb srácává válik, és amolyan ikonként könnyűszerrel terelgeti leszármazottait. Viszont hiába versengenek érte a csajok, ő továbbra is Scarlettbe, a feleségébe szerelmes. Nem érti, hogy miért küldte vissza a sors a gimibe.

Vagyis inkább a szegényes fantáziájú forgatókönyvírók tették ezt vele, akik számtalan „időutazós” sztori után sem unják még a banánt. De ha szemet hunyunk a hollywoodi álomgyár futószalagszerű túlkapásai fölött, rájöhetünk, hogy a történet mindenkinek és mindenkiről szól. Tizenhét alattiaknak helyes fiúkról, csinos lányokról, sőt egy olyan oktatási rendszerről, ahol bárgyú ábrák pironkodós mutogatása helyett ingyen óvszert osztogatnak a nebulóknak. Egy álomszerű, szabad világról. Az említett korhatár fölöttieknek meg eszükbe jut, hogy volt már legalább egy dolog az életben, amit talán jó lett volna másként csinálni. Túl vannak olyan döntéseken, amelyekre visszagondolva a másik út utólag egyszerűbbnek, szebbnek, boldogabbnak látszik.

A mozi azonban nem az elmélkedés terepe. A képünkbe dobott habos tortaként süvítő hepiend krémesebb, mint gondolnánk. Mike-ból boldog férj és családapa válik, bolondos barátja, Ned pedig összejön az iskola nem kevésbé dinka igazgatónőjével. Én meg csak reménykedem, hogy a valóságban hozott döntésekért egyszer majd hasonló sütemény lesz a jutalmam.

Következő oldal »

Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.