Egy ötös tizennégy zöldhasúért
október 15, 2009 at 3:28 pm | In CzeNaSav | 1 CommentTags: főiskola, kamu, Klubháló, oktatás, pénz, tanár
Nagy Zsófi a megégett gyermekekről, illetve az új gyógyulási lehetőségekről írt tegnap. Nos, nekik többnyire van esélyük a felépülésre, nem úgy, mint a Czehelszki Levente említette, tekintélyüket vesztett SZDSZ-es politikusoknak.
Durva a párhuzam, elismerem. De olyan időket élünk, hogy mindent szokás összehasonlítani mindennel, sőt, néha összekeverni is. Így történhetett meg, hogy nekem nyomtatott újságírás szakirányon per pillanat televíziós ismereteket okítanak. „Ugyan, kommunikáció és médiatudomány szakon simán belefér” – gondolhatja az olvasó. Ám nekem olyan érzésem van, mintha nem azt kapnám a pénzemért, amit elvárok. Merthogy a hagyományos sajtó a második specializációm az elektronikus után, állam bácsi pedig egyet finanszíroz. Érdekel a téma, az ösztöndíjból meg futja, ezért vállalkoztam a plusz feladatra, mint oly sokan a csoporttársaim közül.
Nem kertelek, a számadat teszi érdekessé a következő kijelentést. Tavaly megesett, hogy tizennégyezer forintot fizettem egy aláírásért. Szó szerint. „Tanár” egész félévben nuku, vizsgaidőszakban index be a suliba, két nap múlva vissza hozzám, benne egy szép jelessel. Óra és feladat nem volt. A tantárgy felvétele pedig az említett összegbe került, hiszen a többlet szakirányomhoz tartozott. Szinte mindenkit boldoggá tett az eset, kivéve persze a megrögzött strébereket és az öntudatos fogyasztókat. Előbbiek szerettek volna tanulni valamit, utóbbiak meg hiába vártak szolgáltatást a pénzükért cserébe.
Sötét idők.
Hogy én melyik csoportba tartozom? Talán egy kicsit mindkettőbe, de nem tagadom: jól jött a potya ötös. Egészen addig, amíg végig nem gondoltam, hogy ha sokan gazdagodnak könnyű jelessel, akkor bizony az ösztöndíj-sávok az egekbe ugranak, így a kitűnő tanulóknak sem jut jelentős összeg. Most tehát elégedettnek kellene lennem, mert végre tanulhatok valamit, s nem csak az ablakon dobom ki a súlyos forintokat. Mindenki számára hasznos tudnivaló, hogy miként fest egy televíziós hír, egy riport, egy magazinműsor, vagy mit csinál egy operatőr. De a hetedik „majd ha ti is tévések lesztek” kezdetű mondat közben elkalandozott a figyelmem, kábé annyira, mintha kizárólag a hímneműeket szólította volna meg az oktató.
Sőt, tudom fokozni a dolgot: jövő héten kamera elé kell állnom, noha önszántamból sosem tennék ilyet. És ugyebár még fizetek is a kiadós idegeskedésért. Félve leírom hát: az égett kisgyerekek és a glóriájuktól megfosztott politikusok mellett a kommunikáció szak tanterve is rehabilitációra szorul.
- Klubháló / CzeNaSav 2009.10.15.
Tényleg alacsony a léc
Szeptember 15, 2009 at 11:04 am | In CzeNaSav | 2 CommentsTags: Bulváros, diák, egyetem, főiskola, Klubháló, oktatás, ponthatár
Váltótársaim a robbanásveszélyessé vált szlovák-magyar viszony okán és megoldásán tanakodtak. Ám miután Nagy Zsófi „az elsikkadt tehetségek országának” nevezte hazánkat tegnapi jegyzetében, másfelé kalandoztak a gondolataim. Szerinte mi, magyarok lehetetlenül alacsonyra helyezzük a lécet az élet bizonyos területein. Erről rögtön a felsőoktatáshoz kapcsolódó felvételi eljárás jutott eszembe.
Mert nem elég, hogy a porosz rendszernek köszönhetően az általános- és középiskolában eltöltött tizenkét esztendő alatt csak nagyon kevesen tudják meg, miben tehetségesek, még az is tetézi a bajt, hogy szinte bárki bekerülhet bárhová. Persze, csak ha van elég pénze a költségtérítésre. Jó néhány szakon ugyanis elegendőnek bizonyul a minimális százhatvan pont a bekerüléshez – négyszáznyolcvanból. Talán szigorú vagyok, de ha rajtam múlna, háromszáz alatt főiskola vagy egyetem közelébe sem juthatnának a diákok. Csakhogy a felsőoktatás üzlet, a sulik fejkvóta szerint kapják a támogatást, bolondok lennének hát szűkíteni a felvehetők körét. A dolog pikantériája, hogy például földrajz szakon tárt karokkal várják azt, akinek történelemből és számítástechnikából tűrhető jegyeket sikerült összehoznia – földrajzból még csak érettségiznie sem kell hozzá.
"Magyarázzak? Ezeknek?"
Jelentkezéskor nem azt kell mérlegelni, hogy miben vagy jó, hanem hogy hová elég a várható pontszámod. Tanulni ugyanis muszáj, mert már az alsóvalagpusztai nyugdíjas-klub köreiben is szégyen, ha az unoka tizenévesen kilép a munkaerőpiacra. Az eredmény? Számtalan bölcsész diplomás munkanélküli, no meg néhány tízezer olyan természettudós, mérnök és számítógépes szakember, akinek egy rövidebb bevásárló-lista tételeinek összeadása is gondot okoz. De ami még ennél is rosszabb: vajon hány kisgólya repül tova egy szerencsétlen képzésválasztás következményeként, hogy aztán egész életében rossz szájízzel emlékezzen az egyetlen végigszenvedett szemeszterre? Vagy ha tíz év múlva orvoshoz fordulunk egy mezei torokfájással, talán a fenekünkben kezd el matatni a doki, mert nem tudja, mi merre hány méter…
- Klubháló / CzeNaSav 2009.09.15.
- Átdolgozva: Bulváros 2009.10.02.
Nehéz volt az iskolatáska…
Szeptember 6, 2009 at 7:09 pm | In CzeNaSav | Leave a CommentTags: diák, iskola, Klubháló, oktatás, pénz, szülő, tanár
Czehelszki Levente középiskolai évekről szóló mondatai azt a nyolc keserű esztendőt juttatták eszembe, amit mások boldog gyermekkornak hívnak. Nagy Zsófi balhéihoz pedig annyit fűznék, hogy engem bizony már hatévesen, tehát első osztályban ki akartak ebrudalni az oktatási intézmény falai közül, mert finoman szólva is rossz kislány voltam.
De nem elég rossz ahhoz, hogy valóban kirúgassam magam, megszerezve ezzel az esélyt arra, hogy jobb közösségbe kerüljek. Inkább elhittem, hogy antiszociális borjú vagyok, aki jobb, ha kussol, mert a hiba bennem leledzik, ergo máshol sem lehetnék teljes értékű tagja az osztálynak. Bocsánat, osztályt írtam volna? Jó néhány egy helyre pakolt gyerekre gondolok, akiknek nem sok közük volt egymáshoz. Talán csak annyi, hogy sorstársak, hiszen szüleik bőkezűen támogatták az iskolát, ezért cserébe kitűnő bizonyítvány dukált még akkor is, ha a nebuló alig bírt kettőig számolni.
Ó, ha már tudna káromkodni...
No, nem mintha én észkombájn lettem volna matekból. Föl is rémlett bennem egy eset, amikor remegve álltam kint a táblánál, mert rettegtem a tanártól, a többiektől, meg a helyzettől. Aznap valamivel sikerült különösen kivívnom a pedagógus ellenszenvét, mert a képembe üvöltve kérdezte, hogy mennyi száznyolcvanban a négy. És én nem tudtam megszólalni. Utólag röhögök az egészen, sőt húszéves fejjel már kikérném magamnak azt a hangnemet. Meg azt a nyolc évet is, mert utána kiderült, hogy komplett közegben egészen komplett tudok lenni, szóval a középiskolai osztálytársaimmal bármikor szívesen találkozom.
Bár ha Thürmer Gyula képeivel dekoráltam volna ki a szakközép falait, mint Leventéék, valószínűleg nem lehetnék harmadéves a főiskolán. A Jobbik színeiben politizáló magyartanáromnál ugyanis kivertem volna a biztosítékot. Persze a Fiatal Baloldal tűzpiros gumikarkötőjét kipróbáltuk a padtársammal, de amikor óra elején szóbeli számonkéréshez nyílt a napló, reflexből az asztal alá rejtettük a bűnjelet hordozó végtagunk. Ma már nem lenne kedvem ilyesmivel kísérletezni, hiszen a felsőoktatásban nem csupán egy szülői dorgálás vagy dicséret múlik az érdemjegyeken, hanem idő és pénz is.
- Klubháló / CzeNaSav 2009.09.06.
Gyereket csináljunk, vagy nyelvvizsgát?
január 22, 2009 at 12:39 pm | In cikkek, komment(t)ár | 1 CommentTags: diploma, egyetem, főiskola, Klubháló, oktatás, ponthatár
A hátrányos helyzetért járó felvételi pontokról osztom Katona Nikolett véleményét (Csillagászati többlet, Pályakezdők fóruma, január 21.), de az egyik megállapítása sajnos nem igaz: ez a probléma minket is érint. A mesterképzések esetében ugyanis a százpontos keret tíz-tizenöt percentjét is kitehetik az ominózus ajándékpontok.
Nem lenne könnyebb...?
Szó sincs róla, hogy sajnálnám ezt a „kis” előnyt a valóban sanyarú sorsú – például fogyatékkal élő – embertársaimtól. Ám legtöbbünk már az óvodában megtanulhatta, hogy a támogatás és a jó szándék nem föltétlenül ahhoz jut el, akinek a leginkább szüksége lenne rá. A napköziben sem a legsoványabb nebuló kapott két repetát, hanem a legrámenősebb.
Persze az ingyenes tankönyvcsomagot is előbb akasztották le a jómódú háromgyermekes családok, mint a szegényebb egykések. Mert „odafönt” valaki kijelentette, hogy akinek két testvére van, az mindenképpen segítségre szorul – még akkor is, ha odahaza az egy főre jutó havi jövedelem a százezer forintot nyaldossa.
Ezt minden bizonnyal a törvényhozók is észrevették, mert szűkíteni igyekeztek a hátrányos helyzetűek körét. Próbálták eldönteni, hogy mi is lehetne a támogatások jogalapja. Szinte magam előtt látom, ahogy egy oktatásügyi szakértő a homlokára csapott a minisztériumban: „Heuréka! Hát kapjon előnyt az, akinek alacsony iskolai végzettségűek a szülei!”
Sebaj, lenyeltem, hogy közvetlen felmenőim diplomái miatt hátrányba kerültem már a felsőoktatásba való jelentkezésnél is. Ilyen ez a szociálpolitika: kötelet dob a szakadék szélén kapaszkodónak, közben letaszít hat másik szerencsétlent, akik a mélység közelében sem voltak azelőtt.
Tanultam, nyelvvizsgáztam tehát sok ezer sorstársammal együtt. Féltettem a vágyott államilag támogatott helyet. Tudtam, hogy amíg én az angolkönyvemet szorongatom, más lánykák valami egészen mást szorongatnak – s lám, ők gyermekgondozásért közel annyi pluszpontot kaptak, mint én a bizonyítványaimért.
- Klubháló / Pályakezdők fóruma 2009.01.22.
Adjá’ má’ anyagot!
január 17, 2009 at 2:31 pm | In cikkek | 2 CommentsTags: diák, főiskola, Klubháló, oktatás
Nem tudom, ki ő. Soha nem láttam még ezelőtt. Most viszont itt áll előttem, és anyagot kér. Én pedig úgy érzem magam, mint egy drogdíler, akinek a híre még az ismeretleneket is vonzza. Mi tegyek?
Bociszemeket mereszt rám, de képtelen vagyok elhinni, hogy hirtelen érdekelni kezdte a főiskola. Azt mondja, rajtam múlik a tanulmányi előmenetele. Persze így: „Meg fogok bukni bazzeg, ha nem adod ide.” Ez rontja az esélyeit, ő viszont mit sem sejt. Az esélyeiről, a tananyagról, meg úgy egyáltalán arról, hogy mit keres egy felsőoktatási intézmény falai között.
Ösztöndíjból sem futja.
Kezemben az áhított füzet, lapjait áthatja koránkelések émelygése és az izzadtságot követelő, gyors jegyzetelés emléke. Értéket képvisel számomra. Körülbelül úgy érzem magam, mintha a kedvenc plüssmackómat kérné kölcsön a szomszéd gyerek. Aki kortárs, esetleg sorstárs, de azért mégiscsak idegen. Talán le is tépné a maci fejét. Na, azt már nem!
Látja, hogy vívódom. Hadar nekem az ösztöndíjról, az albérlet áráról, a zsömle és a kannásbor brutális ellenértékéről. Már majdnem megsajnálom, amikor eszembe jut, hogy ő költségtérítéses – azaz ösztöndíjat akkor sem kapna, ha ötösökkel volna tele az indexe. Ami még üres, mert az első vizsgaalkalom ugye arra van, hogy ellógjuk.
Még mindig nem döntöttem. Kényszeredett bólogatás közepette hallgatom: ő szóról szóra megtanulná a jegyzetem, meg másokét is, más tárgyakból. Igaz, még nem tudja pontosan, hogy milyen tárgyak voltak ebben a félévben, de becsszóra bemagol mindent, ami a keze ügyébe kerül, és akkor rögtön átveszik államira. „Több tanulás, több pénz, jobb piák” – tárja elém átszellemült képpel életcélját. „Ámen” – vágom rá, és átnyújtom neki a füzetem. Azóta se láttam.
- Klubháló / Olvasólámpa 2009.01.17.
- Klubháló / Háttér 2009.01.18.
Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.
