Német újságírók tesztelték a H1N1 elleni vakcinát

október 23, 2009 at 3:54 pm | In fordítások | Leave a Comment
Tags: , , ,

A világsajtó a disznóinfluenza halálos szövődményeitől hangos, ám a németek többsége még mindig nem tudja, hogy érdemes-e beadatni a védőoltást, amely hétfőn került náluk forgalomba.

A Bild című napilap tíz munkatársa önként vállalkozott a feladatra, hogy az injekció után összefoglalja tapasztalatait. „Az elsők között kapom meg az ellenanyagot” – büszkélkedett a hírekért felelős részleg vezetője, Miriam Krekel. Szerda délután, egy rüsselheimi rendelőben Dr. Margita Bert, az orvosok szövetségének elnöke várta a bátor zsurnalisztákat egy-egy fél milliliteres Pandemrix koktéllal. Németország egyébként huszonöt millió embernek elegendő készletet halmozott föl, ez a lakosság csaknem harmadát képes immunizálni.

Eddig zsír.

Eddig zsír.

A tűszúrás előtt rövid, ám kötelező kérdőívet kaptak a résztvevők, amelyben többek között arra kellett válaszolniuk, hogy egészségesnek érzik-e magukat, és hogy a korábbi védőoltások okoztak-e náluk esetleg hőemelkedést vagy allergiás reakciót. „Jól érzem magam, és nem volt semmi bajom az eddigi injekciók után” – jelentette ki Miriam. Az orvos arra is kíváncsi volt, hogy a megjelent hölgyek állapotosak-e.

Az előkészületek alatt a doktornő elárulta: ez az ellenanyag erősebb a Celvapan nevű szérumnál, amelyet a hadsereg tagjai és a köztisztviselők kaptak. A Bild főszerkesztője, Kai Deikmann a melléhatásokról kérdezett, amíg Dr. Bert ellenőrizte a fecskendőt. „Némi bőrpír és duzzanat jelentkezhet a karján, de lázzal kísért reumás fájdalom is előfordulhat. Egyébként ne aggódjon, este akár egy sört is megihat a saját egészségére!” – nyugtatta meg az orvos.

„Mindössze három másodpercig tartott az egész. Ráadásul nem okozott olyan feszítő érzést, mint a sima influenza-vakcina” – mondta megkönnyebbülve Miriam. „Néhány perc elteltével hidegnek éreztem a vállizmom, de az is hamar elmúlt” – tette hozzá.

A csapat mindössze negyedóra alatt végzett, majd arról érdeklődött, hogy szükséges-e megismételni a szúrást. „Előzetes számításaink szerint bőven elég lesz egyszer beadatni, bár jelenleg is folyik kutatás ez ügyben” – közölte Margita.

Három órával az oltás után az újságírók kicsit fájlalták a karjukat, de ezt az apróságot leszámítva jól voltak. Három héten belül kialakul bennük a védettség a rettegett H1N1 ellen…

Forrás: Bild.de

Felnőtt mesére Fel!

október 19, 2009 at 6:16 pm | In cikkek | Leave a Comment
Tags: , , , , , ,

Tragédia, elmúlás és halál. Van-e keresnivalójuk ezeknek egy mesében? Eddig úgy gondoltam, hogy nincs, de a Fel! című Disney-Pixar produkció megváltoztatta a véleményem. Sőt, biztos vagyok benne: másokét is…

Az animációs film első harmada már-már sokkolt. Kezdetben két gyermeken kacaghattam, akik egy felfedezetlen terület hősét, Charles Muntz-ot bálványozva ügyetlen terveket szövögettek a dél-amerikai Paradise Falls meghódítására. Gyors képsorok mutatták, hogy a két immáron tizenéves között szerelem szövődött, összeházasodtak, s boldogok voltak egészen addig, amíg ki nem derült, hogy egészségügyi okok miatt sosem születhet csemetéjük. Kettecskén éltek tehát egy színes házikóban, s úgy tűnt, elfogadták a sorsukat.

Fotó: imdb.com

Fotó: imdb.com

Ám Carl Fredricksen egy dologba mégsem nyugodott bele. El akart utazni nejével gyermekkoruk paradicsomába. Az idős bácsi titokban megvásárolta a repülőjegyeket, hogy örömöt szerezzen Ellie-nek. De a végzet közbeszólt, s a kórházi ágyon fekvő néni meggyötört arca után bizony a ravatal, majd a gyászoló Carl képe következett.

És szemben találtam magam egy hetvennyolc éves léggömbkereskedővel, aki elnyűtt, recsegő-ropogó testtel és beteljesületlen álmoktól megkínzott lélekkel ébred minden áldott nap. A kicsik harsányan nevettek az esetlen reggeli tornáján a tágas multiplex falai között, amiért képtelen voltam hibáztatni őket. És arra a lánykára sem haragudtam, aki a mögöttem lévő sorban fennhangon tudakolta édesanyjától kábé tucatszor, hogy miért beszél a bácsi egy fényképhez, vagy miért fogja meg érzelmesen a sajátja mellett üresen tátongó, kecses fotel karfáját.

Fotó: imdb.com

Fotó: imdb.com

Mielőtt azonban könnyek szökhettek volna a szemembe, elkezdődött a nagybetűs mese. Jött egy szeretetéhes, pufók kissrác, Russell, aki fia helyett unokája lett Carl-nak, és akinek a társaságában nehezen ugyan, de sikerült eljutni Paradise Falls-ba. Az öreg lufik ezreit erősítette a házához, hogy aztán a magasba emelkedve, egész életét és véletlenül Russellt is magával cipelve, lassacskán ellebegjen a célig. Aztán összefutott egy-két fantasztikus lénnyel: az óriás túzokkal és a beszélő kutyafalkával. Sőt, utóbbiból egyet meg is tartott a fiúcska unszolására.

Végül a megviselt nyugdíjas és a csokizabáló kölyök csak úgy mellesleg legyőzte a főgonoszt, miként az egy valamire való animációs filmben elvárható. Csakhogy ezúttal sokkal többet kaptam egy mézes-mázos hepiendnél.

Éjjeli varázs

július 24, 2009 at 1:57 pm | In cikkek | Leave a Comment
Tags: , , , , , ,

Vérbeli Harry Potter-rajongóként jó előre megvásároltam a jegyem a Félvér Herceg szerda éjféli premierjére. Bizony ezzel nem voltam egyedül, hiszen csak Nyíregyházán négy mozitermet töltöttek meg a lelkes nézők. Volt, akit a regényfolyam vonzott a vászon elé e késői órán, de gyanítom, hogy a hírverés miatt olyanok is eljöttek, akiket a történet papírra vetett mása hidegen hagy.

Egy kis bájitaltan Lumpsluckkal

Egy kis bájitaltan Lumpsluckkal

Az első négy rész filmváltozatára alig emlékszem. A legutóbbi viszont – az ötödik a sorban – látványosra sikeredett. Két évvel ezelőtt tehát, a Főnix Rendjének bemutatóján úgy éreztem, hogy a rendező, David Yates nagyon elkapta a fonalat. Olyan filmet alkotott, amely kicsiknek és nagyoknak, a könyvek olvasóinak és a szimpla kíváncsiskodóknak is kellemes szórakozást nyújt. Sőt, élményt.

Amikor megtudtam, hogy a Félvér Herceg képkockákra álmodott változata szintén az ő nevéhez fűződik, akaratlanul is elvárások születtek bennem. Tavaly novemberre ígérték a premiert, de idén július lett belőle. Persze csalódott voltam, több millió sorstársammal együtt. Közben a hisztéria a végletekig fokozódott: minden tizedik bulvárhír arról szólt, hogy a színészek mely intim testrészeiket mutogatták a lesifotósok előtt, milyenek voltak a csókjelenetek, miért vesztek össze egymással, vagy milyen jó barátok éppen, mennyit kerestek eddig összesen, s mire költik azt a rengeteg pénzt.

Eszmecsere a Griffendél-toronyban

Eszmecsere a Griffendél-toronyban

Nos, én nem a Hermione Grangert alakító Emma Watson kivillanó mellei miatt ültem be a filmre. És az is hidegen hagy, hogy a Ron Weasley bőrébe bújt Rupert Grint állítólag reménytelenül szerelmes a lányba. A címszereplő Daniel Radcliffe fanszőrzete pedig még annyira sem érdekel, mint az előbbiek. Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy a hollywoodi álomgyár miként helyezi futószalagra a csodát. Egy elbűvölő regényfolyam különösen izgalmas darabját. Milyen részeket hagynak ki a hatszázhúsz oldalas kötetből? Hogyan teszik „fogyaszthatóvá” azok számára, akik nem ismerik eredetiben?

A megoldás ezúttal váratlan és meglepő volt. A rendező megfogta a vaskos könyvet, a lapok tekintélyes hányadát kitépte, néhányat kicserélt, míg mások helyére teljesen újat tett – gondolom saját kútfőből. A képek peregtek, a hangok süvítettek, az effektek borzongtattak, a két és fél óra pedig úgy elrepült, mintha harminc perc sem lett volna. A jelenetek egy része szinte az általam elképzeltek pontos mására sikeredett. Ezeket különösen sokkoló volt szélesvásznon viszontlátni, ám az új, a könyvtől teljesen eltérő jelenetek is okoztak némi meglepetést.

Karácsony az Odúban

Karácsony az Odúban

Így már az első néhány kocka után bevéstem a Félvér Herceg képzeletbeli indexébe a jelest. Hiába, elfogult vizsgáztató voltam ezúttal, de mentségemre szóljon, hogy a nebuló valóban bebizonyította rátermettségét. Ha minden igaz, jövőre érkezik az újabb delikvens…

Fotók: imdb.com

Sexyman

július 18, 2009 at 2:32 pm | In cikkek | 1 Comment
Tags: , , , ,

Jenő ideges. Dühíti a főnöke, a munkatársai, az egyre csökkenő fizetése, meg a tény, hogy hiába drágul az élet, neki ugyanúgy el kell tartania a családját. Ráadásul még a széke is kényelmetlen. Úgy érzi, mindenképp meg kell mondania a magáét. Na, de kinek?

A főnöknek nem, mert seperc alatt jöhetne egy friss diplomás, látszólag vélemény nélküli, ambiciózus suhanc, kevesebb pénzért, több munkaórában. Az asszonynak sem, mert ugyan kinek hiányzik, hogy még otthon is feszült legyen a hangulat? A haverokra pedig már rég nem jutott idő a sok túlóra miatt. Jenő tehát pattanásig feszült idegekkel folytatja a melót. A kelleténél erősebben csapkodja a billentyűzetet, de ez nem tűnik föl senkinek, mivel a válság idején jó néhányan cselekednek hasonlóképpen. Hősünk próbál nyugalmat tettetni, de csak még jobban felbőszül. „Milyen szerencsétlen, elnyomott ember az, akinek még idegeskedni sincs joga?” – kérdezi magától, és olyan helyre vágyik, ahol végre önmaga lehet.

Mi van, nyuszi, nincs rajtad sapka?

Mi van, nyuszi, nincs rajtad sapka?

A válasz csupán karnyújtásnyira van tőle. „Hát persze, az internet” – csap a homlokára, és megnyitja a böngészőt. Fölkeres egy regionális hírportált, hogy összekösse a kellemeset a hasznossal, aztán uccu neki, kommentelni kezd. Egész nép- és foglalkozási csoportokat vesz célba durva megjegyzéseivel, hátha talál valakit, akivel álnév mögé bújva veszekedhet egy jót. Tudja, hogy hozzászólásait törölni fogják, de nem érdekli, majd anyázza a moderátort meg a szerkesztőt is, egészen a munkaidő végéig. Sőt, talán otthonról folytatja.

Csak a pillanat számít, és az érzés, hogy végre megmondhatja a frankót. Még egy szerencsétlen nyugdíjas-találkozós cikk alatt is szidja a kormányt, az ellenzéket, a zsidókat, a cigányokat, s mindenkit, akit felelősnek tart saját elkeseredettségéért. Tizenöt-húsz perc múlva lenyugszik, aztán szebb jövőt kívánva elköszön, mert az a trendi. De biztos, hogy hamarosan visszanéz, mert még mindig reménykedik benne, hogy valaki beszól neki, és ő visszavághat. Vagyis nem ő, nem Jenő, hanem sexyman71, hiszen ez a netes beceneve.

Néhány háztömbbel arrébb valaki más szintén idegesen csapkodja a klaviatúrát. A szerkesztő, akinek az állása forog kockán az idióta fórumozók miatt. Nem tudja, mit tegyen. A legegyszerűbbnek a hozzászólási lehetőség megvonása látszik. Egyetlen kattintás, és lőttek a virtuális demokráciának. A baj csak az, hogy vele együtt az igazi is haldoklik.

Diákmunka diákszemmel

június 12, 2009 at 9:28 pm | In cikkek | 2 Comments
Tags: , , , , , ,

A szüleim körülbelül tizenöt éves koromtól kezdve nyaranta hajtogatták, hogy bele kellene kóstolnom a munka világába a naphosszat tartó semmittevés helyett. Igazat adtam nekik, ám a meggyőződés, hogy egy nebuló tíz hónapnyi iskolai hajtás után megérdemel két hónap láblógatást, sokkal erősebb volt.

A lehetőségek

Tizennyolc voltam, amikor megérett bennem az elhatározás: fölkerestem egy diákmunka szövetkezetet. A kínálat a következő volt: árufeltöltés, futószalag, gyorsétterem, szórólapozás és telemarketing. Árufeltöltésre inkább fiúkat alkalmaznak, a műanyaggyári futószalag műszakbeosztása számomra embertelen – tudom, rengetegen kibírják, minden elismerésem az övék -, a gyorsétterem takarításától még elméleti síkon is fölfordul a gyomrom, a szórólapozás pedig kizárva, mert ötven faktoros naptejjel is szénné égek, annyira érzékeny a bőröm.

Szinte mind unalmas, viszont nem mindegyiknél van hová ledőlni.

Unalmas, de ennél legalább van hová ledőlni.

„Egy ilyen finnyás p…-t vécépucolással kellene móresre tanítani!” – vélekedik most az olvasók tekintélyes hányada. Nem baj, ez van, vállalom. Persze sodorhat még olyan helyzetbe az élet, hogy ezek bármelyikével kényszerüljek megkeresni a kenyérre valót. Akkor bizonyára másképp fogom gondolni. De itt zsebpénz-kiegészítésről volt és van szó, tehát megengedhettem magamnak a döntés luxusát.

A választás

Telefonos értékesítő lettem tehát. Kétnapos tréning után olyan terméket kellett ismeretlenekre sóznom, amellyel szerényebb esélyeim voltak, mint homokárusnak a sivatagban. A hangom a huszadik perc környékén akaratlanul is unottá vált, lestem az órát, vártam a szünetet, közben pedig édesanyám sűrűn csuklott itthon. S minden hívásnál titkon drukkoltam, hogy ne vegyék föl a telefont. Az elvállalt műszakokat teljesíteni kellett, az időjárás nem kegyelmezett, jól meg is fáztam, és két hétig egy fásult transzvesztita hangján zaklattam a népet, hétköznap esténként kilencig. Szerintem nyolc után pofátlanság volt, de nem mondhattam a munkaidő lejárta előtt, hogy szevasz. Mindezek ellenére produkáltam az elvárt eladási rátát, és elhatároztam, hogy ha kell, végigcsinálom az egész nyarat. Mert belevágtam, nem adhattam föl.

A mese vége

Szerencsére másfél hónap után akadt egy sokkal jobb lehetőség, amit azóta is szeretek és kedvvel művelek. Más kérdés, hogy a telemarketinges béremet nem fizették ki rendesen, szóval lényegesen kevesebbet kaptam, mint amennyiben előzetesen megállapodtunk. De mivel szerződés nem volt, ezért hiába jártattam a számat. Lám, nem dolgoztam éjjel, nem pucoltam vécét és nem égtem le a napon, mégis megfizettem a tanulópénzt. Mondanom sem kell, hogy képtelen voltam örömmel elkölteni azt a kis összeget. Ha jól emlékszem, egyetlen könyvet vettem magamnak belőle.

Következő oldal »

Blog at WordPress.com. | Theme: Pool by Borja Fernandez.
Entries and comments feeds.